"Szia Donatella!" köszöntél nekem, amikor ébeden melléd ültem. A barátod is rám intett.
"Azt hiszem, hogy virágzok, Donatella," mondtad. A barátod el nevette magát, de én komolyan vettelek.
"Az ereimben áramlanak a gondolatok, a fejemben egy teljes univerzum van, és a csontjaim helyett zene van. Végtelen vagyok," néztél rám.
//
Te és a te szavaid. Talán nem tudsz örökké élni, de a szavaidnak folytatódniuk kellene az emberek fejében. Talán a világ szebb hely lenne.
