Most is a dombon feküdtünk, de most este volt. Néztük a sötét eget. Nagyon szép voltál. A sötétben mint ha sugárzanál.
"Úgy nézel azokra a csillagokra, mintha minden titkodat tudnák," elszóltam magam. Rám mosolyogtál, de nem mondtál semmit.
"Mi bajod?" rád néztem. De te csak megvontad a válad.
"Azt hiszem, hogy szomorú és boldog vagyok egyszerre. Lehetséges ez, Donatella?" mégis csak valamit mondtál.
"Minden lehetséges" a szemedbe néztem.
"Örülök, hogy vagy nekem." és meg fogtad a kezem.
//
Szerencsések vagyunk, hogy voltunk egymásnak.
