"Örülök, hogy nézed velem a csillagokat, Donatella."
"Örülök, hogy nézem veled a csillagokat, Finnley."
És utána csak csendben feküdtünk, és álmodtunk.
"Finnley?" suttogtam.
"Donatella?"
"Talán szeretlek." sóhajtottam.
"Én is téged" mondtad.
"Nem, Finn, nem érted. Olyan érzésem van, hogy egy része a lelkemnek mindig szeretett a kezdetektől fogva. Az első találkozásuk óta," mosolyogtam "talán egy csillagból vagyunk."
"Nem lehet szavakkal elmondani, mennyire szeretem a szavaid" te is mosolyogtál.
"Istenem, imádom ezeket a pillanatokat, Finn."
"Akkor meg csókolhatlak?"
"Igen."
"És az univerzum?"
"Felejtsük el őt"
//
Csak egyett kell hozzá tenni : az önzőség egyenlő a katasztrófával. Más szavakkal, karma, kedves Finnley, karma. Igen, pontosan ez után a pillanat után rontódott el.
