Megint a dombom álltunk. És megint a kezünket fogtuk. Minden olyan egyformának tűnt és mégis minden más volt.
"Hogy ha le szaladunk a dombról, meg változunk, Donatella"
"Tudom, Finnley."
"Erősebbek leszünk."
"Igen."
"Kallandosabbak."
"Igen."
"Veszélyesebbek."
"Igen."
"Őrültebbek."
"Igen."
"Végre az univerzum részei leszünk." mondtad.
"Részeg vagy" el nevettem magam.
"Igen, az vagyok. Részeg vagyok a világtól, az éjszakától, tőled Donatella," erősebben fogtad a kezem. "Készen álsz, Donatella?"
"Egész életemben futok, Finn" válaszoltam.
//
És hát futottunk. Ordibáltunk és ugráltunk. Ez tényleg nagyon jó volt. A csillagok gyerekei voltunk. Őrültek. Kallandosak. Erősek. De leginkább - égőek.
