Valamikor tavasszal amikor a virágok nyílnak, megmutatom neked hogy mit érzek irántad.
Szavakkal mondhatnám, de akkor tenni nem tudnám.
Helyette inkább mutatom, csak egy kicsit figyelj rám.
Az ibolyák nyílnak, a szívem kitárul,
és sajgó fájdalmát kiengedem válaszul.
Darabokban viszik tova a madarak,
a holnap felhője alatt a villám
eldörgi a szívem panaszát mi sosem volt szeretve.
Szeretve csak álmomban, ott is csak elképzelt érzés.
Rózsaszirmok hullanak alá az égből amit a tegnap hozott és vitt messze, ez borzalom.
Rettegek ha hagyom hogy a szerelmem gyökere, a te szemed tengerszíne
eltűnjön, vele tűnnék el én is soha vissza nem térve onnan hol fáj a lét, fáj, piszkosul éget, hisz ott nem szeretlek Téged.
Nárciszok zengik a végső szót,
azt amit majd neked végül mondok
ha sikerült megmutatnom a vihart ami bennem tombol.
Ha rádnézek és elönt az eső ami megtisztít és élve hagy.
Ha megmutattam az orkánt ami elkap ha vissza nézel rám.
Összeráz és szétzilál az érzés amit mutatni akarok, de helyette szavakban fuldoklok mik kínoznak a mélyből és a létből, kétségbeesetten várva,
remélve, hogy egyszer sikerül
átadnom az érzést mit Te okozol.
Valamikor tavasszal Te már tudni fogod
amit én ideje hónapja óta tudtodra adni akarok.
Kavalkád ahol a színek nem színesek de az érzéseim fénylenek,
fénylenek a feketében, a reményben
sóhajtva kergetve el a kétséget, az édeset,
keserűen ráhintve a sötétet, a szívemet.
Ha eljön a tavasz az orgonáim lilából
valami másba folynak,
valami más amit Te nem értesz, nem teheted, nem engedem.
Mert ez méreg, megöl és gyengít.
Leszakított orgonám a szívem ami mostanra fáradt és felsír.
