Felkelek. Sötét.
Hajnal van. Fél egy kilenc perc múlva.
Mellettem nem Te fekszel, ez elkeserít.
Azt hittem az álmom lehet valóság,
de ez idegen. Ez egy idegen.
Te nem vagy itt. Alszol.
Nekem is kéne, de nem megy.
Mert látlak, ott vagy ha szemem csukva.
Lassan kimászok innen.
Az idegen alszik, Te is.
Nem itt, de alszol.
Hogy én? Én fázok.
Te 95 kilométerre innen, takaró alatt veszed a jól megszokott levegőt.
Én Téged lélegeznélek be, drog lehetnél.
95 kilométer, te rohadék.
Az órára meredek, pirosan nevet rám.
Fél egy volt, hajnal, négy perce.
95 kilométer, baszódj meg.
Gondolkozok. Kába vagyok.
Engem ez nem is érdekel,
Te már úgyis alszol, had aludjak én is.
95 kilométer, te álomlopó rohadék.
Lassan nézem az idegent,
még mindig nem Te vagy, nem is leszel.
Sóhaj. Egyszer, kétszer, sokszor.
Visszafekszek. Háttal az idegennek.
Hideg van, fázok.
95 kilométer, tűnj el kérlek.
Háromnegyede lesz az egynek,
Egészen pontosan négy perc múlva.
Az én szememre álom talán már nem jön soha.
Az idegen szuszog, Te nem ő vagy.
Halott a kép, a kedvem.
Remegek, nedves az arcom.
95 kilométer elég volt, rohadj meg.
A szél a redőnyt veri, a távolság engem.
Így alszok el csendben, fázva s félve
95 kilométerre attól miért még élek.
