Vége a napnak bánom már,
szabad voltam aztán elhagytál.
Emlékek között vártam Rád
azon a keddi éjszakán.
A padlón ültem könnyes szemmel,
épp az egyik képedet téptem szét nulla kegyelemmel.
Nem ez volt az egyetlen,
de erre mosolyod nem tetted.
Így hát megválni tőle nem került csak másfél esztendőbe.
A többivel talán még semmit nem tettem,
de időközben észrevettem hogy a kép amit széttéptem,
nem is kép volt csak a szívem amit az asztalra neked kitettem.
Látod, hogy megint ott felejtetted?
Vagy talán ez sem Te voltál csak én vagyok ez.
Én vagyok ez a feledékeny.
De valamire megint rájöttem,
hogy Téged nem elfelejtettelek,
hanem csak elképzeltelek.
