Reven Art School & Academy ✔BEFEJEZETT✔Átírás alatt✍️

✘2.9✘

Dögölj meg, Bryan Watson!

„A gyűlölet és a harag olyan gyorsan felemészti a szeretetet, mint a rozsda a kert végében lévő régi vasszéket."

–Francine Rivers

Reachel

Azóta az este óta nem beszéltem Bryannel, egész hétvégén keresett, írt, még a ház elé is eljött, de én nem voltam képes arra, hogy belenézzek a szemébe anélkül, hogy nem tisztáztam magamban a dolgokat. Azaz, tisztáznom kellett volna magamban mindent, de valahogy nem sikerült. Azt tudom, hogy a testem,– akármennyire is ellenkezek–akarja Bryan Watsont-t. A szívem pedig már, tavaly nyár óta foglalt, hisz, hogy tudná az ember azt a személyt elfelejteni, aki megmutatta neki, hogy milyen igazán szeretni, és milyen igazán szenvedni. Bár mindig is tagadtam, még mindig szerettem Christian Taylor. Nem szerettem róla beszélni, de mindig alig vártam, hogy este bekuckózzak az ágyamba és nézegessem a közös képeinket, és persze titkon még abban is reménykedtem, hogy ő az a bizonyos Mr.X. A reménykedésem alábbhagyott, amikor beszéltem Emmáékkal, és azt mondtak, hogy minden ugyanolyan, mint volt, kivéve azt a tényt, hogy én nem vagyok ott. Boldogok, nélkülem...

–Akkor indulunk suliba?– állt meg előttem Blair. Feltápászkodtam a kanapéról és a táskámat magam után vonszolva indultam meg utána az ajtó felé. Ma elaludtam. Erre azóta nem volt példa, mióta ideköltöztem New Yorkba.

–Mi van veled?–kérdezte Blair, miközben bedobta a hátsó ülésre a táskáját. Kérdőn pillantottam rá.

–Soha nem szoktál elaludni– indította be az autót.

–Én sem tudom– hazudtam. Pedig tudtam. Túlságosan hozzá szoktam már ahhoz, hogy itt élek. Már éjszakánként én sem fázom annyira, már én is kurva anyázok mindenkinek, aki rálép az utcán a lábamra. Bőgtem már részegen én is a metrón. Happoltam már el mások elől taxit. New yorki-nak éreztem magam, és ez a tudat megrémített.

–Fura vagy– jegyezte meg, én pedig kifelé bámulva az ablakon már nem is emlékeztem, hogy miről kezdett el beszélni. Azt sem vettem észre, hogy a sulihoz értünk, és azt sem, hogy már Blair kiszállt a kocsiból. Folytattam a húsz perccel ezelőtti elmélkedésemet. A pontot az i-re, a szombat reggel tette rá. Pénteken újabb levél érkezett Mr.X-től, amit Natalie csak szombat reggel adott át. Összezavart. Fogalmam sincs, hogy miért válaszoltam neki, de az biztos, hogy elkezdtem gyanakodni a körülöttem lévő emberekre. Mr.X azt írta, hogy 180 cm magas, csókolóztunk már, voltunk már együtt pizzázni és mondtam már neki, hogy jól néz ki. A kör szűkült. A tizenháromból (hozzá adódott Bryan is) tizenegy ember 180 cm körül van, abból a tizenegyből nyolccal csókolóztam már, megint nyolccal pizzáztam már, és hét embernek mondtam, hogy jól néz ki. Hét ember maradt a listámon, és még lesz három levél, amiből arra következtetek, hogy még az utolsó előtt ki fogom deríteni a feladót.

–Reachel Elizabeth Graham– üvöltött Blair, miközben feltépte az anyósülés ajtaját.

–Legalább öt perce könyörgök, hogy szállj ki ebből a rohadt kocsiból, mert még a második óránkat is le fogjuk késni– kiabált.

–Bocsi, eléggé elbambultam– szabadkoztam.

–Mi van veled?– váltott a dühösből, aggódó hangnembe.

–Csak minden összejött–sóhajtottam, majd kiugrottam a kocsiból. A telefonomon lévő órára pillantottam. Még volt húsz percem a második óra becsengője előtt. Mikor eltettem a telefont rezegni kezdett.