✔2.8✔

453 36 0
                                    



Csak fogadásból.

„Vele kevés lesz egy-két együttlét (...). Vele semennyi ölelés sem sok vagy elegendő. Ez halálos vonzerő."

–VavyanFable

Reachel

Érdekes az élet. Az ember azt hinné, hogy miután a legjobb barátját megmentette a szakadék széléről, közelebb kerülnek egymáshoz. Talán általában ez így van, de Thomassal valahogy más volt. Nem beszéltem vele az óta az este óta, pedig már eltelt öt teljes nap. Egész héten nem volt iskolában, ennek tetejében pedig nem válaszol a hívásaimra és az üzeneteimre. Azt tudom, hogy minden rendben, legalábbis nem ölte meg magát meg ilyenek, mivel George ellát információval. Egyébként ő és Brittany szakítottak. Hihetetlen. Pedig az ember azt hitte volna, hogy ők örökké együtt lesznek. Örökké. Talán ez a szó is csak olyan, mint a szeretlek, csak illúzióba kerget. Egyébként öt nap telt el azóta, hogy bedobtam Mr. X postaládájába a gondosan megírt levelemet, de még mindig nem érkezett válasz. Minden nap megkérdezem Natalie-től, hogy nem-e kaptam levelet, de sajnos ez a hét, nem az én hetem. Ma reggel, vagyis péntek reggel, pont úgy indultam el suliba, mint mindig. Pont olyan napnak indult, mint a többi. Reggel még az ébresztő előtt sikerült felkelnem, ami azt eredményezte, hogy nyugalomban el tudtam szívni az első szál cigimet. Nem kellett félnem a lebukástól. Blair persze még hét óra tizenötkor is az igazak álmát aludta, ami miatt erősen gyanítottam, hogy el fogunk késni. Így is történt. Nem szerettem késni, mivel akkor nagyobb százalék volt annak az esélye, hogy Bryan-nel kettesben kell töltenem több mint két percet, hisz ő volt a késések királya. Nem szerettem vele ketten lenni, mivel akaratom ellenére vonzott magához engem. Általában mindig óriási zűrzavar kerekedett bennem, és nem tudtam hova tenni az érzéseket. Vagyis nem is érzéseket, inkább gondolatokat. Végül sikeresen megérkeztem az iskolába húsz perc késéssel, és a kétszázas terem felé vettem az irányt, mivel az első órám amerikai történelem volt. A kétszázas terem, az iskola harmadik emeletén található, ezért amikor az első és a második szint között voltam, megpihentem egy kicsit. Már úgy is késtem húsz percet, akkor már nem mindegy? Talán mégsem kellene minden reggel három szál cigit elszívnom. Lihegve kezdtem el lépkedni a második emelet felé, amikor messziről hallottam, hogy a nevemet kiáltják. A hangot– talán ezer közül nem, de– száz közül is megismerném. Bryan. A lihegésem abbamaradt, és amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem rohanni a lépcsőn. Nem létezik, hogy mindig annyit késik amennyit én. Mikor már a harmadik emelet utolsó lépcsőfokát léptem volna át, hátrafordultam, és egy diadalmas mosolyt küldtem, a tőlem, egy félemeletnyire lévő Bryannek, viszont azt hiszem ezt nem kellett volna. Abban a pillanatban, amikor hátrafordultam, és léptem volna a következő lépcsőfokra, a bal lábam megcsúszott és hátrafelé kezdtem el zuhanni. Összeszorítottam a szememet, és vártam, hogy vajon most meg fogok-e halni vagy nem. Kész szerencse, hogy Bryan ott volt, mert azt hiszem a nyakam is kitörtem volna. Mikor megérkeztem a karjaiba, pár másodpercig ott maradtam, aztán visszaszereztem az egyensúlyomat és három lépcsőfokkal feljebb álltam, mint ő, így pedig pont egy magasak voltunk.

–Folyton menekülsz előlem– húzta össze a szemét, és két karjával körülölelte a derekamat.

–Mert nincs miről beszélnünk– néztem félre, miközben próbáltam leerőszakolni a kezeit magamról.

–Ne menekülj, Cica– lépett feljebb egy lépcsőfokot.

–Komolyan mondom, hogy nem hagysz engem élni–fújtattam, majd leengedtem magam mellé a kezem, hiszen esélyem se volt, hogy lefeszítsem magamról a kezeit.

Reven Art School & Academy ✔BEFEJEZETT✔Átírás alatt✍️Où les histoires vivent. Découvrez maintenant