Reven Art School & Academy ✔BEFEJEZETT✔Átírás alatt✍️

✔ 2.12 ✔

Következmények

Gondolataidért soha nem más, mindig te magad vagy a felelős! Tanuld meg vállalni a következményeket a tetteid után, és nem másban keresni a hibáid okát!

–Csernus Imre

Reachel

Hasogató fájdalommal a fejemben ébredtem reggel. Körülnéztem, és nyugtáztam magamban, hogy Thomaséknál vagyok.

–Thommy, ébresztő!– rángattam legjobb barátom karját.

–Hagyj már!

–Már két óra is elmúlt– sóhajtottam, mikor megnéztem a telefonomon az időt.

–Általában háromig alszok, szóval lennél olyan szíves és hagynál nyugodtan? Köszönöm– fordult a másik oldalára. Nagyszerű. Csak abban reménykedek, hogy Thomas szülei nincsenek itthon.Imádkozom érte, hogy ne legyenek. Kimásztam az ágyból, össze szedtem a cuccaimat, felöltöztem, majd ki nyitottam a szoba ajtót, hogy biztos legyek benne, hogy tiszta a levegő. Mikor már a lépcső elején jártam hangot hallottam magam mögül.

–Hova settenkedsz?

–George!– fordultam hátra, közben pedig csúnyán méregettem őt.

–Nincs itthon senki Reach– röhögte el magát. A pár másodperce bent tartott levegőt hangosan fújtam ki, és megkönnyebülten húztam ki magam, miközben nyújtózkodtam.

–Reggeli?– kérdezte George mellettem elhaladva.

–Szerintem ez inkább egy késői ebédnek felel meg, és nem kérek köszönöm. Azt hiszem, hogy ki kéne szellőztetnem a fejem egy kis buszozással– magyaráztam miközben lerobogtunk a lépcsőn.

–Te tudod, akkor majd találkozunk– ölelt meg, majd a konyha irányába indult. Még kiáltottam neki egy sziát, aztán pedig elhagytam a házat. Az évek során azt tapasztaltam, hogy ha buszozok sokkal könnyebb végiggondolnom a dolgokat. Bár néha rossz következtetéseket vonok le, és persze néha rosszul is döntök. Amikor buszozok, akkor nem tudja semmi elvonni a figyelmem, mivel a tájat kémlelem,­– ez esetben pedig Manhattan utcáit, –és a kedvenc zenéimet hallgatom. Elsétáltam a buszmegállóba, majd ki is váltottam a menetjegyemet a buszvég állomásra. Annyi helyen megáll ez a busz, hogy lesz vagy negyven percem gondolkozni, aztán újra kiváltok egy buszjegyet és hazamegyek, ami az állomástól húsz percnyire lesz. A busz bekanyarodott az utcába, majd megállt előttem, én pedig felpattantam rá. A leghátsó helyre igyekeztem és elfoglalva a helyemet bedugtam a fülhallgatót a fülembe. Eltűnődtem. A tegnap estén, a Chrissel való beszélgetésemen, Bryan-en, szóval körül-belül mindenen. Bár elég sok idő eltelt, mégsem gondoltam volna, hogy Chrisnek van valakije. Azt hittem történni fog majd valami csoda és mégis boldogok leszünk együtt. Talán ő most akart boldog lenni, mégpedig nélkülem. Elég hülyén érzem magam, tudtam, hogy meg fogom bánni, hogy felhívtam. De mit tehettem volna? Annyira nagyon hiányzott már a hangja is. Valamilyen okból kifolyólag nem tudom rajta túl tenni magam. Nem vagyok képes elfogadni, hogy nekünk csak ennyi volt megírva. Nem, nem és nem. Megráztam a fejem és tovább figyeltem az elsuhanó tájat. Ott van Bryan is, –aki szó szerint az a rossz fiú– aki azt mondta, hogy vannak érzései.Valamiért még sem tudok rá úgy gondolni, hogy bármi komoly lehetne belőle. Persze, működik a kémia és szeretne is velem lenni, valamiért a szívem azt súgja, hogy nem kell vele lennem. Kicsit olyan lenne, mint mikor össze jöttem Williammel, azért, hogy el tudjam felejteni Christiant. Nem akarom, hogy Bryan is pótlék legyen, és akármennyire is egy gyökér, nem érdemli meg ezt. A busz lassan a végállomás felé közeledett, én pedig úgy éreztem, mintha a fejem egyre üresebb lenne. Kezdtem jobban érezni magam, amikor a telefonom rezgéssel jelezte, hogy üzenetem érkezett. Bryan.