Reven Art School & Academy ✔BEFEJEZETT✔Átírás alatt✍️

✘2.11✘

Tavaszi bál és a tengerpart

"...én a világból semmit se

értek, de kérni se akarok már

kedvesem, hisz felesleges,

ma én vagyok ideges, te vigyázz!"

–Szabadi Lívia- Dühöngő (részlet)

Reachel

Március harmincadika. A tavaszi bál napja. Reggel még minden jól kezdődött. Többen is jelezték felém, hogy szeretnének elmenni velem a bálba, de vagy fogalmam se volt, hogy kik ők, vagy pedig nagyon is jól tudtam, hogy milyen emberek. A tanárok jó fejek voltak, mert nem nagyon tartották meg rendesen az órákat, a tavaszi bál izgalmaira tekintettel. Legalábbis sokan azok voltak...izgatottak. Talán a lelki állapotom miatt, végül is nem tudom, de nem tudtam átérezni az izgatottságukat. Hiányzott Christian. Márcsak az hiányzott, hogy lássam őt. Nem azért akartam látni, hogy megöleljem, vagy azért, hogy esetleg csókolózzunk. Egyszerűen látni akartam őt. Minden apró kis hibájával együtt, még akkor is, látni akartam amikor a rossz emlékeim felszínre törtek. Azaz a szavai, amelyekkel megbántott. Pedig tudom, hogy igaza volt, de én már csak ilyen egy önző dög lettem. Akartam őt. Mindenestül. A szerelemes ember önzővé válik. Előbb vagy utóbb, de az lesz. Ezen gondolatok között feküdtem az ágyamon délután, és a plafont bámultam. Szerintem napokig tudtam volna ott feküdni, ha valaki be nem ront a szobámba.

–Szerinted hagyom, hogy a bánatodba belefulladj ebben a hülye szobában?– hallottam meg legjobb barátom érdes hangját.

–Hagyj békén, csak most az egyszer. Hagy fürdőzzek a bánatom tengerében– sóhajtottam és a tenyeremet vízszintesen mindkét szememre emeltem. Nem akartam a fényt látni. Jó volt nekem a sötét és kicsit kriptakinézetű szobám rejtekén pihenni.

–Nem leszel előrébb azzal, amit most csinálsz– oktatott ki Thommy.

–Te sem– rántottam meg a vállam, majd az oldalamra fordultam. Thomas megelégelte a viselkedésemet és felhúzta a szobában lévő redőnyt.

–Elégek ezen a rohadt napon– fújtattam idegesen.

–Na gyere– mondta, majd bal kezét a tarkómhoz, jobb kezét pedig a térdhajlatomhoz helyezte. Felemelt.

–Te fogytál?– kérdezte és úgy emelgetett akár valami súlyzó lennék.

–Ezt nem illik megkérdezni egy nőtől– rántottam meg a vállam és felpillantottam rá.

–Mikor ettél utoljára?– kérdezte komoly arcot vágva.

–Inkább az a kérdés, hogy mikor rúgtunk be utoljára?– vigyorogtam rá, de ő nem nevetett.

–Nem ezt kérdeztem. Szedd már össze magad az Isten szerelemére! Tudod, hogy most mi következik, igaz?– kérdezte, nekem pedig lövésem sem volt.

–Nem– ráztam a fejem.

–Szépen gatyába rázlak és együtt elmegyünk a bálba, aztán meg lemegyünk a tengerhez.

–Ne!– kiáltottam fáradt hangon.

–De!– mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és elvitt egészen a szekrényemig.

–Jó– egyeztem bele. Thomas ellen sosem nyerhetek.

–Mikor ettél utoljára?– tette fel újra az előző kérdését.