Repedt, de nem törött | fordítás

50.

A szívem egyszerre gyorsult fel a kopogással. Minden egyes puffanás után nehezebb lett a járásom, mivel tudtam, hogy ki várakozik rám a túloldalon. Vettem egy mély levegőt, miután elértem az ajtót és izzadt tenyeremet beletöröltem a nadrágomba. Éreztem, ahogy a szorongás gyökeret vert lelkembe, és lassan kígyózva megpróbálta körbevonni a szívemet.

Összesen egy másodpercbe tellett kinyitnom az ajtót, de mintha minden lelassult volna. Mielőtt észrevehettem volna, Taehyung már ott állt előttem és fényesen csillogó szemekkel bámult rám. Kivillantotta azt a szögletes, különleges vigyorát, amit korábban még sosem láttam, mégis olyan ismerősnek hatott. 

-Szia. -mondta gyengéden és olyan halkan, hogy alig hallottam meg.

Nehéz lenne elmagyarázni, hogy mit éreztem a mellkasomban. Szinte mintha megállt volna a szívem, de nem azért, amiért a legtöbben elképzelik. Azért éreztem ezt, mert itt volt velem, és tudtam, hogy nem fog elmenni. És még azért is, mert minden szenvedésem eltűnt abban a pillanatban, amikor kimondta a sziát. 

Mindvégig a veszteség és a fájdalom miatt sírtam, de most, hogy itt áll előttem Kim Taehyung... a szemeim örömkönnyekkel teltek meg. Azért mert ez az, az én happy endem.

Jimin már elment, és még mindig fáj, de most már nem érzem magamat egyedül. Nem kell többé egyedül sétálnom, mert Tae mondta korábban, hogy segíteni fog, és minden lépésemnél ott lesz.

Gondolkodás nélkül közelebb léptem hozzá, és magamhoz húztam. Már nagyon rég nem éreztem magamat ennyire biztonságban. Ráhajtottam a fejemet vállára, elbújtatva arcomat a válla és nyaka hajlatába. Még szorosabban öleltem pár másodpercig.

Az első dolog, amit ezután tettem, az az volt, hogy felemelve a fejemet hozzáérintettem ajkaimat az övéihez. Kezemet elhúztam a hátáról, hogy megsimogathassam az arcát. Ez csak egy ártatlan csók volt, de olyan, ami bárcsak örökké tartott volna.

Elváltunk egymás ajkaitól és összeérintettük homlokainkat, miközben én kezeimet továbbra is arcán tartottam. Miután újra képes voltam rendesen venni a levegőt számon keresztül, kinyitottam szemeimet, és két másik hatalmassal találtam magamat szemben.

-Szia. -suttogtam.

Szürreális volt élőben látni őt. Közel tudni magamhoz, végigsimítani alsó ajkán a hüvelykujjammal már-már valótlan érzést keltett bennem. Mintha csak az elmém gúnyolódott volna velem azért, amiért ennyi időre elszigeteltem magamat a külvilágtól. Még mindig féltem őt elengedni, attól tartva, hogy ez csak egy álom, de tudtam, hogy nem így van. Ez a valóság.

Még nincs vége!