Emlékezz rám! //Assassination classroom// (Oc) //Javítás Alatt//

01. fejezet: Emlékek

~Aine szemszöge~

Ugyan az az álom...Ugyan az kísért éjjelről-éjjelre. Látom, ahogy egy erdőben vagyok és érzem, ahogy a meleg könnycseppek legördülnek arcomon. A következő pillanatban ordítva térdelek a földre, miközben egy furcsa fény kerít körbe. Nevezhető az már a testemben túltengő erőnek, mely csak arra vár, hogy kitőrjön. Pár pillanattal később ez be is következik, s egy rózsaszín fényoszlopként emelkedik ki testemből az ég felé, majd...

Megszólal az ébresztőm. Mindig pontosan ugyan ennél a résznél. A nevem Kirisaki Aine és tizenhat éves vagyok. Testvéreim nincsenek, és egy ideig a nagyapámmal éltem, de sajnos már az egész háza az én tulajdonom... Azt a helyet, ahol születtem a nő akit a mostohaanyámnak kellene szólítanom kisajátította magának, engem kitaszítva onnan.

Az otthonom valami régi király kastélya volt egy kis területtel, amit magáénak tudhatott. Különös módon, apám egyenesági leszármazottja volt ennek az embernek, így hát őt illette a kastély. Itt ismerkedett meg édesanyámmal. Apám elmondása szerint, a leggyönyörűbb nő volt, aki csak az udvarban dolgozott. "Akárcsak egy angyal." Ahogy ő fogalmazott.

Körülbelül hat éves koromban édesanyám korai halált halt, az életem pedig szinte gyökeresen megváltozott és szinte teljesen értelmetlenné vált nélküle. Egy apa mire gondolna egyből a gyászévek után? A gyermekének anya kell. Persze a gyász lassan felemésztett belülről, hiszen egy szülő elvesztése kegyetlen fájdalom nem csak egy kisgyereknek, hanem mindenkinek. Viszont ennek ellenére mégsem voltam teljesen magányos. Tudtam, hogy anya vigyáz rám, mindig és örökre. Emellett amikor tudtam, minden időmet a barátaimmal töltöttem.

Nem dicsekedhettem több száz baráttal, de nekem ez így is tökéletesen elég volt. Elég volt az a három ember, az a kettő fiú és egy lány, akivel képes lettem volna egész életemet eltőlteni. A lány neve Kayano volt, akit én előszeretettel becéztem Ka-channak, a fiúkat pedig Nagisának és Karmának hívták, akiknek szintén adtam egy becenevet olyan fiatalon. Nagisát Nagi-channak neveztem el, Karmát pedig Ma-kunnak hívtam.
Ma-kuntól kaptam egy számomra nagyon kedves nyakláncot, amin volt egy medál egy vörös kristállyal, amit semmi pénzert nem adtam volna senkinek, és mindig rajtam volt.

Mind a négyen megfogadtuk, hogy mindig együtt leszünk...De sajnos nem így lett. Egészen nyolc éves koromig minden jól ment, majd az apám hirtelen meghalt. Azt hittem beleőrülök a fájdalomba mindkét szülőm elvesztése után, de ez csak hab volt a tortán. Az a nő egyszer csak gondolt egyet és azt mondta
"Egy nemes nem barátkozhat a pornéppel. El vagy tiltva tőlük. És megparancsolom, hogy szabadulj meg attól a nyaklánctól." Képtelen voltam tovább tűrni szavait, sírva felszalattam a szobámba és becsaptam az ajtót, ő pedig természetesen követett.

Azt mondta ez nem nemeshez illő viselkedés, ezért kitagad a palotából és a nagyapámhoz kell költöznöm. Nyolc éves fejjel csak úgy eltilt a barátaimtól és kitagad az otthonomból. Gyűlöltem. Azóta is ég bennem a düh, ha az arcára vagy a szavaira gondolok.

Miután a nagyapámhoz kerültem a tizenhatodik születésnapomig, azaz egy hónappal ezelőttig minden rendben volt. Viszont három nappal a szülinapom után a nagyapám meghalt. Így most teljesen egyedül vagyok. A nagyapám halála után mindenét rám hagyta, és még egy iskolába is beiratott. Viszont mindezt leszámítva...Belehalok a magányba és ürességbe, amit hátra hagyott.

Az iskola neve Kunugigaoka középiskola, ahol ma lesz az első napom. Elvileg már csak a legrosszabb osztályban, az E-osztályban volt hely a számomra, de engem nem igazán zavart, hiszen végre normális életet élhetek.