Emlékezz rám! //Assassination classroom// (Oc) //Javítás Alatt//

03.fejezet: Vészhelyzet

Minél gyorsabban be akartam érni az épületbe, hogy senki se lássa mennyire rosszul érintett ez az egész. Viszont volt egy bökkenő. Ka-chan előtt már régen sem tudtam titkolni semmit. Most sem fog menni, Ka-chan egyszerűen teljesen kiismer engem. Bár nem is állt szándékomban eltitkolni előtte akarmit is.
"Ai-chan..."-Nézett rám aggodalommal telt tekintetével.
"Ka-chan...Ma-kun nem emlékszik....Tényleg nem..."-Néztem le szomorúan a földre.
"Nyugodj meg...egészen biztos emlékezni fog, csak ne add fel!"-Fogta meg a kezem ismét.
"Nem emlékszik....Nem emlékszik...Nem emlékszik..."-Ismételgettem a szavakat egymás után, szinte teljesen elveszve a gondolataimban.

"Ai-chan! Gyerünk! Térj észhez, ne add fel! Nálad van a nyaklánc amit adott, így-"-Hirtelen félbeszakította mondatát.
"Mi a baj, miért hallgattál el?"-Néztem rá.
"Karma-kun miután elfelejtett azt mondta egy nyaklánccal álmodik szinte minden este, amit egy lány mosolyogva tart a kezében, de az arcát szinte sosem látja, vagy ha mégis, valami miatt reggelre teljesen elfelejti. Azt is mondta úgy érzi az a nyaklánc a kulcs ahhoz, hogy emlékezzen arra amit, vagy akit elfelejtett."

Elővettem az eddig ruhámba rejtett vörös nyakláncot.
"Azt mondod ez a nyaklánc rejti Ma-kun emlékeit?"-Néztem hosszasan az ékszerre.
"Nem vagyok benne teljesen biztos, de amit mondott eléggé ezt bizonyítja."
"Lehet van esély arra, hogy Ma-kun emlékezzen rám..."-Virult ki teljesen az arcom.

"Oh Ai-chan, látom a képességed nem veszett el az évek alatt."-Nézett rám, s nem értettem miért, de Ka-chan mosolygott.
"Képesség?...Oh, már megint a szemem, igaz?"
"Igen. Mindig is szerettem ezt a képességedet. Annyira hiányoztál Ai-chan...és nem csak nekem, Nagisa-kun is folyton arról beszélt amikor még együtt játszottunk az udvarban és, hogy mennyire hiányzol neki."
"Nekem is nagyon hiányoztatok"-Léptem közelebb hozzá, s öleltem meg szorosan.
Megmostam az arcom, és mikor már egy kicsit lenyugodtam elindultunk vissza az udvarra.

Mindenki beszélgetett a másikkal, nevetgéltek, viccelődtek. Én persze természetesen Ka-chant követtem, aki ahhoz a körhöz ment oda, ahol Nagi-chan volt, és ott volt még Hinano-chan, Rio-chan, egy másik lány, és Ma-kun is. Mikor odaértünk leültünk Nagisa mellé, és szinte abban a pillanatban Rio-chan kérdezősködni kezdett.

"Jól vagy Aine-chan? Minden oké? Nem vagy rosszul?"-Kérdezte kicsit aggódva.
"Jól vagyok Rio-chan, csak...csak..."-Nem tudtam mit is kéne válaszolnom. Ránéztem Ma-kunra, de nem akartam, hogy a szemem megint elkezdje amit szokott, ezért inkább visszafordultam Rio-chan felé és úgy válaszoltam.

"Csak egy kicsit elszédültem, ezért bementem megmosni az arcom"-Erőltettem magamra a leghamisabb mosolyom, hogy ne látszódjon, hogy egy kicsit sem igaz amit mondtam.
"Tényleg, Nagisa-kun honnan ismeritek Kirisaki-san-t?"-Kérdezte Ma-kun.

'Kirisaki-san'...Sosem hívott így...Ő volt az egyetlen aki mindig csak simán Ai-nak hívott, még akkor is, ha mérges volt rám.
"Gyerekkori barátok vagyunk."-Válaszolta Nagi-chan a legtermészetesebb módon, hisz ez volt az igazság.
"Gyerekkori barátok? Akkor én miért nem ismerem? Hiszen mi is gyerekkori barátok vagyunk, akkor találkoznom kellett volna vele."-Nézett ránk egy kicsit összezavarodva.

"N-Nos..öhm..az.."-Próbált volna Ka-chan kinyögni valamit, de ötlete sem volt mit is kéne mondania. Kétségbeesetten rámnézett hátha tudok neki segíteni valahogy.
Itt volt az alkalom...ahol nem mondhattam igazat.

Ma-kunnak magától kell emlékeznie.

Nem mondhatom el neki én, hogy 'Hé gyerekkori barátok vagyunk, és adtál nekem egy nyakláncot, ami valószínüleg az emlékeidet rejti.' Most komolyan...Mennyire hülyén hangzana...Nem tudtam mit tenni, ki kellett találnom egy hazugságot...Gyorsan...