Emlékezz rám! //Assassination classroom// (Oc) //Javítás Alatt//

08.fejezet: Kétségbeesés

'Kifutok egy házból, egyenesen be az erdőbe.
A forró könnyeim áztatják az arcom, testem rózsaszín fényben ragyog.

Egyre beljebb és beljebb futok, majd egy kisebb tisztásra érve a térdeimre rogyva ordítok.

Érzem, ahogy az erő áramlik a testemben, és egyre jobban csak elő akar törni.

Érzem, hogy nem tudom tovább megfékezni, utat engedek a testemből kiemelkedő fényoszlopnak.

Zokogok. Ordítok, de senki sem hallja.
Kivétel egy valakit.
Közelebb lép, a nevemen szólít.'

'Aine...'

Sikítva riadok fel álmom fogságából, mely szinte már kísért engem. Hirtelen felülök, ekkor erős fájdalom hasít megsebzett lábamba, viszont ezzel nem törődve kezdtem el zokogni. A kétségbeesettség, félelem és összezavarodottság sűrű ködként szállt le rám és úgy éreztem ez az érzés sosem fog már eltűnni.

Körbenéztem a sötét szobában, mely egy másodperc töredéke alatt fényességbe borult, ahogy kinyílt az ajtó. A szemek, melyeket megpillantottam haraggal és gyilkos vággyal, de mégis aggodalommal néztek vissza rám. A szemek tulajdonosa dühösen ledobta telefonját íróasztalára, majd odasietett hozzám és leült mellém az ágyra.

"Ai..."-Mondta kicsit elkeseredett és aggodalommal telt hangon.
"Mi történt?"-Kérdeztem meggyötörve, könnyeimet tűrve, ahogy lefolynak az arcomon.
"Egy bizonyos valakinek az éjszaka közepén támadt kedve tárgyalni. Ha szemtől szemben lettünk volna tuti megölöm..."-Sóhajtotta, miközben a bal kezét ökölbe szorította.

Egyik kezemet felemelve, elkezdtem végigsimítani vörös haján, hátha nyugtatásom sikeres lesz, s úgy kezdtem el beszélni hozzá.

"Ki volt az?"-Kérdeztem még mindig haját simogatva.
"Az most nem fontos. Megszakítottam a hívást mikor meghallottam a sikolyodat...Mi történt?"-Nézett rám.
"Csak egy rossz álom...Ne aggódj miatta. Most már minden rendben lesz..."-Öleltem magamhoz szorosan, viszont ekkor érzékeltem egy apró gondot. Az utóbbi időben már rájöttem, hogy szemeim nem szeretnek kooperatívak lenni...A szobát egy halvány-rózsaszín fény kezdte el beborítani, amit Karma is észre vett. Becsuktam a szemeimet és eldöltem az ágyon.

"Mennyi az idő?"-Kérdeztem szemeimet szorosan csukva tartva.
"Fél három múlt, úgyhogy aludnunk kellene."-Feküdt közel hozzám és karolt át szorosan.

Erre a mozdulatára egy fura érzés kerített hatalmába.
'Mi ez? A szívem...olyan hevesen ver...Karma illata...az ölelése...Túl tökéletes...A világ túl kegyetlen...Tudom, hogy ez nem tarthat örökké, és lehet...hogy Karma sosem fog emlékezni.'-A könnyeim ismét lefolytak, viszont most nem az álom miatt. Realizálódott bennem a tudat, hogy egyszer annak a pillanatnak vége szakad, hogy nem tarthat örökké, hogy...

El fogom veszíteni Karmát.

Ezt nem nevezném szerelemnek. Inkább félelemnek, vagy inkább rettegésnek attól, hogy elveszítek valaki számomra nagyon fontos személyt.

Egyszer csak meghallottam az ébresztőóra hangos, fülsüketítő és idegesítő hangját. Nem tudom mikor aludhattam el, de hogy őszinte legyek, szinte majd' meghaltam, mikor szemeimet kinyitottam.

Karma egy szál alsóneműben állt szekrénye előtt és kereste ruháját. Próbáltam becsukni szemeimet, de a női akarat mégis csak erősebb volt, s rávett arra, hogy ha csak egy kicsit is, de megfigyeljem a testét és minden apró kis mozdulatát.

Ha nem lett volna elég, hogy amikor ruhában van akkor is eléggé az orrvérzés szélén van az ember, de alsóneműben...Mindene tökéletesen látszódott. A szívem ismét hevesen vert, de megpróbáltam alvást színlelni, mert mégis milyen helyzetet hozott volna, ha észre veszi, hogy meglesem öltözködés közben.