Együtt a főnökkel?

33.rész

-Igen?- kérdeztem Norbit.
-Élnek a szüleim. Csak a testvéremet gondozzák. Tudod ő értelmi fogyatékos. A bátyám. Nem akartam bemutatni neked mert nem viseli jól az idegeneket, ezért nem is viszik sehova.- válaszolta.
-Jó. Sajnálom. De ez a tényeken nem változtat. Bezártatok a csomagtartóba! Azt miért kellett?- kiabáltam rá és már majdnem sírtam ismét.
-Nem tudom. Nem akartam hogy elmenj..
-Norbi. Szerintem hagyjuk ezt. Csak vigyél haza és hagyj békén örökre.- mondtam neki szomorúan.
A hazafele vezető út innentől kezdve néma csendben telt el. Nem volt mit mondanunk egymásnak. Én szerettem őt de már nem tudnék megbízni benne mégegyszer. Csúnyán átvert.
Hazaértem. És tényleg hazahozott. Bementem a házba. Anyáék nem voltak itthon. Dolgoztak. Felmentem a szobámba lefeküdtem az ágyra és újra rámtört a sírás. Nem tudtam abbahagyni. Nem tudtam elhinni hogy valaki ezt tette velem. Ráadásul ő volt az első szerelmem. Egy majdnem 10 évvel idősebb férfiba szerettem bele és meg is lett az ára ennek.
Nem tudom mikor de még valamikor délután álomba sírtam magam és csak reggel ébredtem fel. Láttam hogy anyáék hagytak egy levelet az éjjeliszekrényemen, hogy elmentek egy hétvégére kirándulni. Nem is baj hogy nem akartak magukkal vinni. Most úgyse lett volna hangulatom hozzá. Pihengettem egész nap és kicsit rendet raktam, majd elég gyorsan beesteledett.
Ránéztem a kisnaptáromra és láttam hogy nekem holnap dolgozni kéne mennem.. nagyon nem akartam. Most mi legyen? Újra találkozni Norbival? Meg a többiek még úgy tudják hogy együtt vagyunk.. jajj ne! Most mit tegyek?