Hó és vér (Éhezők Viadala fanfiction)

Véresen komoly helyzet

Fekszem az ágyon, és a plafont bámulom. Ma lesz az interjú, arra kéne készülnöm, de nincs kedvem felkelni. Utálok idegenekkel beszélni és magamról mesélni nekik, ilyenkor mindig úgy érzem, mintha a hallgatóságom összes tagjának adnék egy részt a személyiségemből. És ha mindenkinek mindent elmondok, mi marad nekem saját magamból? Szerintem az embernek szüksége van olyan dolgokra, amiket nem tud senki, csak ő. Ám enélkül nehéz dolgom lesz az arénában. Amennyiben nem nyílok meg este a tévénézőknek, nem nyerem el a szimpátiájukat, és nem biztos, hogy engem fognak támogatni a kiválasztottak közül. Más szóval, ahhoz, hogy életben maradjak, meg kell tennem azt, amit eddig nem sokszor, és nagyon nem szívesen.

Nagyon félek. A Viadaltól, attól, hogy a holnap estét már nem élem meg. Őszintén irigylem Cylát, aki egy vidám dalocskát énekelt, amikor először találkoztam vele. Jelen helyzetben ez elég különösnek tűnt, majdnem meg is kérdeztem Liontól, hogy a barátnője komplett őrült-e. Merthogy együtt vannak. Be kell, hogy valljam, elsőre nagyon furcsa volt számomra ez a kapcsolat, de már elfogadtam. Végül is, Lion nekem nem tetszik, úgyhogy miért ne lehetne együtt vele? Korábban nem volt kapcsolatom Cylával azon kívül, hogy láttam távolról egyszer-kétszer, de Lion ragaszkodott hozzá, hogy megismerjem a barátnőjét. Így aztán bemutatott minket egymásnak a tegnapi nap folyamán. Cylát szinte első látásra megkedveltem. Nem normális a csaj, nagyon vidám, szórakoztató társaság – ha nem volnánk kiválasztottak, azt is megkockáztatnám, hogy akár barátok is lehetnénk. Ám jelenleg csak azt remélem, hogy nem kell olyat megölnöm, akit ismerek.

Persze ezen kívül más dolgok is történtek a Hetvenharmadik Éhezők Viadalán, amire tudomásom szerint eddig még nem volt példa. Azon túl, hogy két különböző körzetből származó kiválasztott egymásra talált, az is megtörtént, hogy egy Első körzetes összebarátkozott a Viadal egy másik résztvevőjével. Tudom, hogy a viadalszövetségek nem a mély érzésekről szólnak, azonban Athina rég több nekem, mint puszta szövetséges. Barátok vagyunk. Előre félek, hogy mi lesz, ha mi ketten maradunk a végére.

Gondolataimat a kivágódó ajtó zaja, és a becsörtető előkészítő csapatom zavarja meg. Az egyik nő, akit, ha jól tudom, Agrippinának hívnak, felvonja vérvörösre színezett szemöldökét, és megkérdezi: – Te miért fekszel még az ágyban, csak nem vagy beteg? Más se hiányozna pont most!

– Jaj, dehogy, csak pihentem – mászom ki a takaró alól. – Mi a haditerv mára? – direkt használom a Kapitóliumban népszerű kifejezéseket, mert kutatásom bizonyítja, hogy a csapatom tagjainál bejön.

– Mi megcsináljuk az alapot, aztán Rhea hozza a ruhádat. Kábé ennyi – vakarja az orrát elgondolkodva.

– Oké, kezdhetjük.

Bátor kijelentésem után délutánig a külsőmmel foglalkozunk. Agrippina kezébe vesz egy vaddisznósörtéből készült hajkefét, amivel nem túl szabályos választékot készít a fejtetőm közepére. Ezt követően eszközt vált, és néhány mozdulattal oldalra fésüli az arcomba lógó szőke tincseket. Ezután picit összekócolja a hajamat, s lazán előredobja, hogy a vállam előtt legyen az egész hajtömeg. Nem köti össze, hagyja kiengedve, mivel tudja, hogy én így szeretem hordani. Miután ezzel végzett, a sminkem jön. Agrippina társa valami ragyogó porral hinti be az arcomat, utána pedig bepirosítja. Mikor ezzel is végzett, előkap egy smaragdzöld szemhéjpúdert és enyhén cicás szemeket fest vele, amit a szemhéjam külső részénél barna színnel füstösít. Miközben ezt csinálja, végig arról beszél, hogy ki kell emelni a szememet, mert olyan szép. És hogy ne aggódjak, két viadal között sminkesként dolgozik, úgyhogy pontosan tudja, mit csinál. Bízom Agrippinában, egyszer sem szólok közbe, csak hagyom, hogy csinálja. Amikor már kellően füstös vagyok, színtelen szájfényt ken az ajkamra, és vidáman bejelenti, hogy majdnem készen vagyunk.