Hó és vér (Éhezők Viadala fanfiction)

Veszteségek

Szerző megjegyzése: Az előző fejezet végével búcsút vettem a bétámtól, így ettől kezdve az előforduló hibák mindegyike az én figyelmetlenségem eredménye. Jó olvasást kívánok! És boldog új évet mindenkinek így utólag is! :)

Magamban hálát adok Rheának a négy éven át tartó edzésért, és amiért szigorúan ügyelt rá, ne csaljam el. Ennek – vagyis neki – köszönhető az erőnlétem, ami az átlagosnál jóval gyorsabb futást tesz lehetővé. Emiatt nagyon rövid idő alatt beérem Athinát, holott ő indult előnnyel, méghozzá jó néhány percnyivel. Nem előzöm meg, ugyanis a gabonaszálak igen közel nőttek egymáshoz, így nehéz köztük haladni. Fogalmam sincs, milyen fajta gabona lehet ez, mert egyikre sem hasonlít, amelyikről biológiából tanultam. Csak arra tudok gondolni, hogy valami génmódosított növény, különben nem nőtt volna meg ilyen magasra. Ha jól emlékszem a növénytanból tanultakra, nincs olyan gabonaféle, ami megérve több mint két méteres lenne. Mondjuk, ez nekünk jelen esetben hasznos, legalább távolról nem látni, hol járunk éppen.

Teljes erőmből rohanok, s előttem Athina sem tesz másként. Az agyamban egyetlen gondolat terpeszkedik, mégpedig az, hogy futnom kell, nem érhetnek utol a Hivatásosak! Ha Lion segített, az a legkevesebb, hogy életben maradok. Még mindig alig akarom elhinni, a körzettársam valóban megtette ezt értem. Vállalta, hogy feltartja a Hivatásosakat, ezzel elérve, hogy én elmenekülhessek. Ameddig vele vannak elfoglalva, mi Athinával magunk mögött hagyhatjuk a Bőségszarut és környékét, s elrejtőzhetünk a nálunk jóval magasabb gabonamezőben. El se tudom mondani, mit érzek most Lion iránt, a hála szó kevés lenne. Az önfeláldozás jobban illik arra, amit csinál. Egyedül harcol két Hivatásos ellen, nem menekült el, amikor lehetősége adódott rá. De miért nem? – merül fel bennem a kérdés. Megtehette volna, kihasználva azt a pillanatot, míg a kiabálásom miatt rám figyeltek a Hivatásosak. A Kiképzőközpontban láttam, elég gyorsan fut, és az edzések ezen csak javíthattak. Elmenekülhetett volna előlük, ezt valószínűleg ő is tudta, mégsem tette. Egy körzet, egy csapat – hallom meg Lion hangját a fejemben. Igen, pont ezért. Azt akarta, hogy én megmeneküljek, ne essen bajom. Fontosabb voltam neki önmagánál. Ezt sosem fogom elfelejteni.

A túlságosan jól ismert ágyúdörgés hangja hasít a levegőbe. Összerezzenek, rögtön arra gondolok, vajon kinek a halálát jelezheti. Eddig öten voltunk életben, és mivel mi Athinával élünk, csak a másik három közül halhatott meg valaki. A matematika törvényei alapján nagyobb esélye van annak, hogy a két Hivatásos közül vesztette életét valamelyik, elvégre ők voltak többen. Azonban, mint tudjuk, a Viadal nem éppen így működik. Én mégis úgy gondolom, nem Lion halt meg. Ezt alátámasztja az, hogy tudom, milyen jól harcol, ráadásul Cyla halála miatt elég düh lehet benne ahhoz, hogy még veszélyesebbé váljon a Hivatásosak szemében. Valószínűleg Arlette a halott, vagy pedig a körzettársa, az a nagydarab fiú. A saját szememmel láttam, Lion simán felvette a harcot háromszoros túlerővel, és meg is ölte az egyiküket. Ennélfogva megtehette még egyszer, jelezhette az ő második gyilkosságát az ágyúdörgés.

Érzésem szerint körülbelül negyed óra futás után Athina nem bírja tovább, és lelassít. Én futok tovább, s csak akkor állok meg, amikor nem hallom a lépteit magam mögül. Mint kiderül, nem véletlenül, ugyanis az oldalára szorított kézzel ácsorog a gabonaszálak között. – Életemben nem futottam ennyit ilyen gyorsan – zihálja, amit teljesen meg tudok érteni, elvégre az edzettsége kábé a nullával egyenlő. Az ő helyében bárki elfáradna hosszabb távon ennyire gyors tempó mellett.