Hó és vér (Éhezők Viadala fanfiction)

Szövetség

A ruhám mesés. Fűzöld, selymes esésű anyagból készült, ami egyfajta második bőrként simul a testemre. Annyira vékony, szinte láthatatlan vállpántok tartják a helyén, akár egy spagettipántos topé. A hossza is éppen megfelelő: térdig ér, úgyhogy nem kell amiatt aggódnom, hogy túl sokat mutatna belőlem. Csodálatosan szép ez a ruha, és pont az én méretem, amit alig tudok elhinni. Megfordulok a tükör előtt, hogy oldalról is szemügyre vehessem a ruhámat. Ekkor látom meg a jelet a hátán.

– A Zen – motyogom. – Nem, az nem lehet...

– De, lehet – feleli Rhea mögülem. – A ruhát az apád tervezte.

– Miért... hogyan? – csak dadogok össze-vissza, ám Rhea ebből is megérti.

– Nem árthat, ha van az embernek néhány szebb ruhája. Apád úgy gondolta, egyszer még szükséged lehet rá, így hát megtervezte, és elkészítette. Zöld színben, mert az illik a szemedhez. És természetesen ezt a ruhát is megjelölte, mint az összes többi remekművét. – A tükörben látom, hogy Rhea elmosolyodik, miközben ezt mondja.

A jelölést nézem, és arra gondolok, milyen ritka egy ilyen ruha. Az apám mindössze harmincat tervezett, amiből tizenhét Rheánál van, egy pedig rajtam. Többek között ezért számít szenzációnak, ha valaki egy Zen-ruhában jelenik meg egy Kapitóliumban tartott rendezvényen. Merthogy így hívják ezeket a zseniális öltözékeket: Zen-ruha, a jel neve után, ami merő véletlenségből megegyezik az apáméval.

Rhea gyorsan összepakol a szobában, aztán elindulunk az Átalakító Központ alsó szintjére. Útközben csatlakozik hozzánk Thritone és Lion, akik közül az előbbi tüntetően hallgat, míg a másik vidáman köszön.

– Jó a ruhád – dicsérem meg. Lion a zöld különböző árnyalataival színezett öltönyt visel, ami felettébb jól illik az én ruhámhoz.

A Kilencedik Körzet kocsiját húzó lovak, mint minden évben, most is foltosak. Még épp időben szállunk fel a kocsira, ugyanis az Első Körzet már megy is. A két gyerek gyönyörű, aranyszínű ruhájukon drágakövek csillognak. Innen is jól hallani a tömeg morajlását. Nekik már nem kell aggódniuk a támogatók miatt.

A Nyolcadik Körzet szürke, gyári ruhát viselő kiválasztottjai után mi jövünk. A lovak magunktól elindulnak, nekünk már semmit se kell tennünk. Lion megfogja, és magasba emeli a kezem. Meglepetten nézek rá.

– Egy körzet, egy csapat – suttogja.

A tömeg őrjöng, ahogy meglátnak bennünket. Egész testemben bizsergek, miközben fülig érő szájjal integetek. Boldognak látszom, és az is vagyok. Ezzel a ruhával lehetetlen, hogy egy-két támogató ne figyeljen fel ránk. Megpillantom magam az egyik óriási kivetítőn. A ruhám ragyog, mint az erdő fáinak levelein átszűrődő napfény, aminek köszönhetően világítok az esti sötétségben.

A Köröndre érve megállunk. A kocsik félkört alkotnak az elnöki palota erkélye alatt, ahonnan Snow elnök néz le ránk. Lehet, hogy megőrültem. De nekem úgy tűnik, mintha az elnök tágra nyílt szemmel nézne minket, szürke szemében pedig felismerés csillogna.