Hó és vér (Éhezők Viadala fanfiction)

Búcsú a Kapitóliumtól

Szerző megjegyzése: Ez a mostani az eddigi leghosszabb fejezet. Nagyon élveztem az írását, remélem, ti is legalább ennyire fogjátok az olvasását. Ha akad köztetek, akinek a fejezet végén marad még ideje/energiája megosztani velem a véleményét, annak nagyon megköszönném! :)

Rhea már rég befejezte az ebédjét, én pedig nem gondoltam meg magam az evéssel kapcsolatban, amikor ő megtöri a jó ideje fennálló csendet. – Hat óra van, egy óra múlva kezdődik a koronázás. Gyere, megmutatom a ruhádat.

Engedelmesen felállok, s követem őt az ideiglenesen a szobámat jelentő helyiségbe. Ahogy belépek, rögtön észreveszem a nekem szánt darabot, ugyanis az ágyamon hever. Mérhetetlen örömmel látom, hogy a ruha csónaknyakú, tehát semmiféle dekoltázzsal nem rendelkezik. Noha a halvány rózsaszín árnyalata miatt önszántamból nem venném fel, összességében nem is rossz. Rhea segítségével belebújok, majd megnézem magam a szoba falára erősített teljes alakos tükörben. Tetszik, hogy a térdem alatt ér véget, így nem érzem olyan kellemetlennek. Rövidujjú, szóval a vállamat eltakarja, mégsem olyan, mintha egy zsákot húztam volna fel. Szerencsére a fehér melltartóm nem látszik ki alóla, akár azt is lehetne hinni, hogy nincs rajtam. Ezek után nyilvánvaló, Rhea választotta ki, mit vegyek fel – más nem tudná ilyen tökéletesen eltalálni, mi áll jól. Rhea mosolya elégedettségről árulkodik, ahogy az ágyam alól előhúz egy dobozt, abból pedig kiemel egy pár barna lapostalpú cipőt. Balerina – azt hiszem, ezt szokták mondani erre a fazonra.

Bár a sportcipőkhöz vagyok szokva, nem érzem kényelmetlennek, amikor belelépek. Különös és furcsa most ilyet viselni, de egyáltalán nem rossz. Hamar elkészülök, így Rhea ráér hosszabban rendezgetni a hajamat. Az egyszerűség jegyében a filmbeli balerinákéra hasonlító kontyot kreál nekem, a tűzést viszont közepes magasságba helyezi. A tükör segítségével megállapítom, hogy ez a frizura optikailag megnyújtja az arcomat, ami nagyon tetszik. Mire Rhea elkészül a hajammal, már bőven itt az ideje, hogy induljunk. A koronázás helyszíne rendszerint azon a szinten van, ahol nem is olyan régen a kiképzés zajlott, és ezen idén sem változtattak. Szerencsére emlékszem rá tavalyról, merre mentünk Rheával az akkori győztes bemutatására, így könnyedén odatalálunk. Az ajtón belépve a színpad alatt találjuk magunkat – itt kell várakoznunk addig, míg el nem jön a mi időnk. Ósdi villanykörték világítják be a területet, ám a fényük arra bőven elég, hogy lássam, nem vagyunk egyedül. Legelőször a kapitóliumi kísérőmet, Cristy Coopert pillantom meg, aki vakító mosolyt villant rám. Visszamosolygok, aztán észreveszem a nő mögött álldogáló négy főt. Az előkészítő csapatom és a stílustanácsadóm, akiknek munkáját legnagyobb részben Rhea végezte. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, akkor mégis miért vannak itt. A Kapitólium szereti azt a látszatot kelteni, mindent kézben tart, és semmi sem alakul máshogy, mint ahogyan eltervezték. A Viadallal kapcsolatban is ragaszkodnak a – többnyire íratlan – szabályaikhoz. Ezek közé tartozik példának okáért az, hogy a kiválasztottat, illetve később a győztest is a stylistja és a csapata készíti fel a nyilvános szerepléseire. Más szóval, az ő jelenlétük egyes egyedül a látszat fenntartását szolgálja, semmi mást.

Nem kell sokáig várnunk a műsor kezdetéig. Először a csapatom tagjai bukkannak elő a színpad alól, majd Cristy, s Hernia követik őket. Miután a stílustanácsadóm megkapta a tapsot, amit nem érdemelt meg, Rhea kerül sorra. Bátorításként megszorítja a kezemet, aztán a fémlap, amin áll, felemelkedik, és elindul vele felfelé. Mélyet sóhajtok, miközben visszatérek a sajátomhoz, és elfoglalom a helyem a nekem szánt lemezen. Akaratlanul is az jut eszembe, az Indítókamrákból is ilyenek vittek fel minket az arénába. Mind a huszonnégy kiválasztottat, akik közül már csak én vagyok életben. Calluna, Athina, Lion, Arlette – mindannyian meghaltak. Minden erőmmel próbálok ellenállni a belőlem kitörni készülő sírásnak, de nem úgy tűnik, mintha sikerülne. Pedig erre most igazán nincs idő, pillanatok kérdése, és kamerák tucatjai fogják pásztázni az arcomat. Ám a zokogást nem tudom elfojtani; az első könnycsepp épp akkor indul útnak a szememből, amikor megmozdul alattam a fémlap. Kétségbeesetten próbálom a színpadra vezető út másodperceit a szemem megtörlésére felhasználni, ám rá kell jönnöm, ennyire azért nem vagyok gyors.