Hó és vér (Éhezők Viadala fanfiction)

Harc kívül és belül

Nekem nincs testvérem. Kiskoromban nagyon vágytam rá, hogy legyen, és ezzel nem voltam egyedül a családban. Úgy hét éves lehettem, amikor a szüleim elhatározták, vállalnak még egy gyereket. Ahogy apukám fogalmazott, gőzerővel dolgoztak az ügyön, de csak nem akart összejönni a baba. Már több mint egy éve próbálkoztak sikertelenül, mikor apukám egyik közeli barátja – értesülve az eredménytelenségről – felvetette, keressenek fel egy orvost. Elvégre nem normális dolog az, hogy két egészséges fiatal, akiknek már van egy lányuk, nem tudnak egy második gyereket összehozni. Rhea és apa szót fogadtak, elmentek a Kapitóliumban a legjobb hírűnek számító termékenységi klinikára. Az orvosok kivizsgálták mindkettőjüket, ám nem találtak semmit, ami Rhea teherbe esését megakadályozná. Nem tudtak mást tanácsolni, azt mondták, próbálkozzanak tovább, össze kell jönnie. De nem így történt. Évekig nem fogant meg a testvérem, pedig nagyon vártuk mindhárman. Én inkább fiút szerettem volna, egy öcsit, a szüleimnek viszont mindegy volt. Apukám meg is jegyezte egyszer, hogy egy második lány jó lenne, mert már van tapasztalata általam. Végül nem lett se húgom, se öcsém – az apámmal a fedélzetén lezuhanó repülőgép tett róla, egyszer és mindenkorra. Rheának pedig Zen halála óta nem volt más férfi az életében, és nem is látom rajta, hogy szeretné. Azt hiszem, ő még mindig az apámba szerelmes, mást észre sem vesz. Szóval, arról végleg lemondhatok, hogy nekem valaha kistesóm lesz.

Legalábbis vérszerinti. Mert van két ember, akit úgy szeretek, mintha a testvéreim lennének. Igen, Athináról és Lionról beszélek. A lányt szinte az első pillanattól kezdve, mikor megismertem a Kiképzőközpontban, a nővéremnek tekintem. A fiú már bonyolultabb eset volt. Eleinte magam se tudtam pontosan, mi is az, amit Lion iránt érzek. Körülbelül akkor jöttem rá, mit jelent ő a számomra, amikor a Kapitóliumban összejött Cylával. Nem voltam féltékeny a csókjukat látva, inkább azt fájt, hogy Lion nem mondta ezt el nekem. Pedig én mindent megosztottam vele, elvégre egy körzet, egy csapat. De rá nem tudtam sokáig haragudni: még aznap kibékültünk. Azóta pedig úgy tekintek Lionra, mintha a bátyám lenne. Annak idején nem született kistestvérem, a Viadalnak köszönhetően viszont kaptam egy fivért és egy nővért. Nagyon boldog vagyok, hogy ők vannak nekem, nem akarom elveszíteni egyiküket sem. Persze, tudom, hogy ettől még erre sor fog kerülni, éppen emiatt szeretnék velük minél több időt eltölteni addig, amíg lehet. Ezért kértem Liontól, hogy kössünk szövetséget – ugyanis így még láthatom. Ha most elsétálnánk Athinával, mert elengedne minket, valószínűbb, hogy már csak a képét pillantanám meg az aréna fölé kivetítve.

– Rendben – reagál az ajánlatomra Lion, mire hatalmas mosoly terül szét az arcomon. – Legalábbis részemről. Cyla? – néz a Tizenkettedik Körzet kiválasztottjára.

– Jó ötlet – feleli a lány. – Úgy is kevesen vagyunk már, ha összefogunk, nagyobb esélyünk lehet a Hivatásosak ellen.

– Athina, nem baj? – fordulok nővérkém felé. Számít a véleménye, több okból is. Egyrészt, mert a testvéremnek tekintem, másrészt pedig azért, mert vele is szövetséget kötöttem a Kapitóliumban tartózkodásunk alatt. Ha ő nemet mond – amit el tudok képzelni abból kifolyólag, ahogy támadóink lelepleződését fogadta –, nem lesz szövetség Lionékkal.

Szerencsémre nem így történik. – Legyen – bólint a barátnőm. – Hiszen a Hivatásosak is hárman vannak. Így legalább mi leszünk többen.

– Akkor ezt megbeszéltük – vigyorodik el Lion. – Ennek örömére viszont azt mondanám, menjünk el aludni, holnap majd megbeszéljük a továbbiakat.