Hó és vér (Éhezők Viadala fanfiction)

Még koránt sincs vége

A Viadalokon ilyenkor be szokták játszani a kapitóliumiak éljenzését, ahogy örülnek a győztesnek. Ez most is megtörténik, az arénában elhelyezett hangszórókból megszólal a hangjuk, mégsem olyan, mint tavaly. Ugyanis először csak néma csendet, majd meglepett kiáltásokat hallok, mintha nem akarnának hinni a szemüknek. Megértem őket, elvégre épp az imént voltak szemtanúi annak, amint a Játékmesterektől az egyik legkevesebb pontot kapott kiválasztott győzelmet arat. Nyilván váratlanul érte őket, néhányan talán bosszankodnak is, amiért elbukták a feltett pénzüket. Nem hiszem, hogy sokan fogadtak volna rám, hiszen a legesélytelenebbnek tartottak között voltam. Ennek ellenére a kapitóliumiak megtapsolnak. Először csak úgy, mint mi az iskolai ünnepségeken az igazgatót a beszéde végeztével, majd egészen belelkesülnek. Tenyereik csattogásába elismerő füttyentések és kurjantások vegyülnek, mire a mosolyom még szélesebbé válik. Ezek az emberek, akik a mentorok szállásául is szolgáló hotelben, az előcsarnok tévéjén nézték a Viadalt, örülnek neki, hogy én győztem. Vagy csak tettetik, mert elvárják tőlük? Ők a legszegényebbek közül kerülnek ki, akiknek tévére sem telik, ezért vesznek részt a közösségi viadalnézésben. Jó helyre születtek, így nekik nem lenne muszáj követniük az eseményeket, valamiért viszont mégis szeretnék. Pontosan tudom, hiszen az utóbbi években elkísértem Rheát minden egyes Viadalra. Ott voltam vele a szállodában, láttam ezeket az embereket. Meglepett, mennyire hálásak, amiért a rendezők beengedték őket a hotelbe, cserébe boldogan belemennek, hogy az ő hangjukat játsszák be a győztesnek.

Aki én vagyok. Ezt alig akarom elhinni, pedig az eszemmel tudom, ez az igazság. A fiú holttestére nézek, és valamiért nem érzek semmit. Bánnom kéne, nem? Megöltem egy embert, ennek meg kellett volna érintenie. De nem, nem érzek még csak sajnálatot sem iránta. Megérdemelte. Egyrészt azért, mert ez itt a Viadal, egyetlen győztes lehet, tehát mindketten nem maradhattunk volna életben. Másrészt – és ez a nyomósabb indok – nem felejtettem el, mit tett Callunával és Athinával. Még mindig heves gyűlöletet érzek iránta, hiába halt meg, ez nem csillapodott bennem. És erre még rájön az, amit velem csinált volna. Meg akart erőszakolni, basszus! Ezek után még sajnálnom kéne őt, amiért végeztem vele? Véres holtteste látványa, a belőle kiálló késsel sem kelt bennem semmiféle érzelmet. Aggódnom kéne emiatt? Talán a Viadal hatására eltűnt az emberségem, mintha sosem létezett volna? Magam sem tudom erre a kérdésre a választ, és úgy érzem, egy darabig még nem is fogom. Ha majd visszatérünk a Kilencedik Körzetbe, kiderül, miben változtatott meg a Viadal. Mert megváltoztatott, ebben biztos vagyok. A győztesek közül senki sem maradt ugyanaz az ember, aki bement az arénába.

Gondolataimat egy alig hallható suhogás szakítja félbe. Mint amikor egy nagy testű, ám rendkívül halk madár repül, épp olyan. Körbenézek, s egy, az aréna felett mozdulatlanul lebegő légpárnást pillantok meg. Ezek nagy részét katonai célokra tartják, de egy-két régebbi, vagy kevésbé jól felszerelt példányt odaadtak utasszállító gépnek. Műszaki hiba miatt lezuhant egy Flarecraft C-382 légpárnás utasszállító az Első Körzetben, egy órával a felszállást követően. A repülőgép, mely korábban a honvédelem alkalmazásában állt, a Kapitóliumból tartott a Kilencedik Körzetbe. A három pilóta és a tíz kapitóliumi utas az életét vesztette – jut eszembe a négy évvel ezelőtti hír. Az a bejelentés mindent megváltoztatott; elájultam, amikor meghallottam, apukám is az áldozatok között van. Azóta ha tudom, elkerülöm, hogy repülőre kelljen ülnöm. Nem feltétlenül attól félek, lezuhan velem együtt, hanem elsősorban a feltörő emlékektől. Amint ránézek egy légpárnásra, rögtön felcsendül a fülemben a híradás hangja, újraélem, ahogy kétségbeesetten sírok a kanapénkon, és szinte érzem a nem sokkal később a kézfejemen ejtett vágást.