Hó és vér (Éhezők Viadala fanfiction)

Ellenségeim

Átvert, ez az első gondolatom, ami nevetséges, tekintve, hogy Gwennel sosem bíztunk egymásban. Már pedig ahhoz, hogy átverjen, bizalom kellett volna, ami köztünk nem volt meg. Ennek ellenére azt érzem, csalódtam benne. Azt mondta mindenkinek, jelentkezni fog, erre az utolsó pillanatban meghátrál. El se tudom képzelni, miért tette ezt. Mi változhatott meg délután óta?

Kihúzzák a fiút, Cristy elragadtatással közli a nevét az összegyűltekkel: Lion Frewen. Nem ismerős a neve, nem hiszem, hogy láttam volna ezelőtt. Jelen pillanatban ez a legjobb, ami történhetett. Örülök neki, hogy egy számomra idegen a másik kiválasztott, ugyanis nehéz lenne megölnöm valakit, akit ismerek.

Most, hogy kiderültek a nevek, a polgármester int nekünk, hogy fogjunk kezet. Ahogy hozzáérek, érzem a keze melegét. Ujjai egy pillanatra megszorítják a kezem, de mielőtt eltöprengenék ezen tette okán, már el is engedett. Még mindig a színpadon állunk, amikor felhangzik a Himnusz. Egyszerűen nevetséges, hogy ezt minden Aratáson lejátsszák. Mintha valami ünnepély lenne, nem pedig a halálba küldenének bennünket. Mégis, igyekszem büszkének tűnni, hogy este, ha leadják a tévében az Aratás ismétlését, az ellenfeleim rettegjenek tőlem. Vagy ha azt nem is, akkor legalább nem higgyenek puhánynak. Azt nem élném túl. És itt nem a büszkeségemre gondolok, hanem arra, hogy az arénában rendszerint azokat ölik meg elsőként, akiket gyengének tartanak.

Amint a Himnusznak vége lesz, egy csapat békeőr körülvesz minket, és átkísérnek a Törvényszék épületébe. Csak az elbúcsúzásra kijelölt szobában hagynak magamra, ahol leülök a kanapéra. Megpróbálom összeszedni magam, de nem sikerült. Még mindig nem fogtam fel, hogy itt vagyok, idén én vagyok az a lány, aki a Kilencedik Körzetet képviseli a Viadalon. Egy órát kaptunk mindketten, hogy búcsút vegyünk a családunktól, azonban nem hiszem, hogy bárki bejönne hozzám. Nekem Rhea a családom, ő pedig a következő hetekben a mentorom lesz, úgyhogy felesleges lenne elbúcsúznom tőle. Már majdnem letelik az egy óra, amikor nyílik az ajtó, és Gwen lép be.

A látványától teljesen ledöbbenek. Hiszen, ha úgy tett volna, ahogy mondta, akkor most ő ülne itt. És akkor nekem nem kéne azon őrlődnöm, hogy viszontlátom-e a körzetemet, vagy meghalok, mint annyian előttem. Haragszom rá, amiért átvert, de nagyobb bennem az értetlenség, hogy miért tette ezt. Miért nem állta a szavát? És most vajon miért jött ide? Nem kell sokáig gondolkoznom érkezése okán, rögtön a lényegre tér, de a hangján érződő öröm így is meglep.

– Ha tudnád, mióta vágytam rá, hogy így lássalak – a hangja gyűlölettől izzik, amit nem tudok mire vélni. Lehuppan velem szembe a kanapéra, és mélyen a szemembe néz. A tekintetét látva rögtön kiráz a hideg. A jég sem olyan fagyos tél közepén, mint amilyen ridegen Gwen pillantása.

– Miattad vagyok itt – mondom ki a nyilvánvaló tényt. – Úgyhogy élvezd ki a látványt.

– Azt teszem – vigyorodik el, és látszik rajta, hogy ez valóban örömet okoz neki. Felvonom a szemöldököm, jelezve, nem értem a viselkedését. Aztán leesik: Gwen tényleg azt akarta, hogy ide kerüljek.

– Miért csinálod ezt? – kezembe támasztom az államat, és úgy szemlélem tovább. – Miért jó ez neked?

– Tudod te azt nagyon jól – sziszegi Gwen, és felpattan a kanapéról. Eddig tudott rideg maradni, most úrrá lettek rajta az érzései. Hűvössége helyét átvette a tomboló harag, ami sokkal, de sokkal rémisztőbb. Fenyegetően tornyosul fölém, mire akaratlanul is hátrahőkölök. Láttam már dühösnek, de ennyire még soha sem volt indulatos. Jobban félek tőle, mint eddig bármikor. – Egész életemben azt hallgattam, hogy Ariana egy győztes lánya, Ariana kiköpött Rhea, Ariana született harcos... Elegem van! Ha máshogy nem tudom, akkor így mutatom meg nekik, hogy nem vagy jobb a többieknél. Meg fogsz halni, és akkor végre velem is foglalkoznak majd a szüleim! – Gwen kiabálása sírásba torkollik. Dermedten ülök, és hallgatom. – Apám mindig hozzád hasonlított. Amikor elmondtam neki, hogy első lettem az iskolai birkózóversenyen, azzal jött, hogy te tizenhét éveseket is lenyomtál. Bármikor, bármit csináltam, mindenki arról beszélt, hogy te mennyivel jobb vagy nálam. Jó tanuló, jó sportoló, egy győztes lánya – én mindig csak a második voltam. Beláttam, hogy csak akkor fognak velem foglalkozni, ha te meghalsz. A Viadalon is csak azért akartam részt venni, hogy apám végre elismerje, én is tudok valamit. Aztán meggondoltam magam. Viadal jövőre is lesz, de én megőrülök, ha még egy évet az árnyékodban kell leélnem. Remélem, elsők között döglesz meg – Gwen türelmetlen mozdulattal letörli a könnyeit, majd kiviharzik a szobából. Tátott szájjal bámulok a helyre, ahol egy perccel ezelőtt még ő ült. Világéletemben utáltam ezt a lányt, és bár az utóbbi időben sajnálni kezdtem, most először értettem meg, hogy mit miért tesz.