Hó és vér (Éhezők Viadala fanfiction)

Vissza a régi kerékvágásba

Teljes erőből ütök bele az asztalba. A kezemben azonnal erős fájdalom terjed szét, ám nem foglalkozom vele. Muszáj valahogy kiadnom magamból a dühömet, így megint rávágok. Még párszor megismétlem a műveletet, mire kezdem úgy érezni, sikerült levezetnem az indulataimat. Mint régen egy-egy kimerítő edzés után, erősen zihálok, ahogy a találmányomra nézek. Semmi nyoma sem látszik rajta az iménti dühkitörésemnek; úgy hever az asztalon, mintha mi sem történt volna. Kezembe temetem az arcomat – borzasztó csalódottságot érzek. Az iskolában mindig olyan jól ment a programozás. Emlékszem, szinte minden órán megdicsért a tanár, ami miatt Gwen állandóan dühöngött. Hazudott volna a tanárnő, mert nem akart megbántani azzal, hogy a szemembe mondja, béna vagyok? Esetleg ilyen könnyűek lennének a feladatok, amiket ott megoldottunk? Más nem jut eszembe, ami megmagyarázná, miért szenvedek két hete az okostelefonom programozásával.

Ahogy hazaértem a Kapitóliumból, rögtön nekiálltam a munkának. Az akkumulátor beszerelése nem sok időt vett igénybe, s mikor ezzel végeztem, elmondhattam, fizikailag kész a találmányom. De mint tudjuk, egy számító- vagy táblagépnek nem csak kézzel fogható része van, hanem olyan is, ami megfoghatatlan. Ha megvalósul az álmom, és egyszer megkezdődik az okostelefonom sorozatgyártása, ezekkel a felhasználók programok formájában fognak találkozni. Azonban ez még olyan messze van, mint a Tizenkettedik Körzet a Kapitóliumtól. Egyelőre operációs rendszer sincs a készüléken, mivel sajátot szeretnék létrehozni, nem másvalakiét megvenni. Na, nem az én büszkeségemről szól a dolog. Az a helyzet, hogy pontosan tudom, ha felhasználom valakinek a termékét, és utána az enyém esetleg forgalomba kerül, az illető nyilván tartani fogja a markát a bevétel egy részéért. Mert nyilván jeleznem kell egy ilyet, máshogy nem lehetséges. Vagyis... meg lehet tenni, de ha kiderül, hogy a jogtalan felhasználásból bevételem származott, még rosszabbul járok. A Kapitóliumban komolyan veszik ezt, évente rengeteg per indul hasonló problémák miatt. Én pedig nem vágyom erre, azt hiszem, érthető módon. Nem hallottam még olyan emberről, aki örömét lelte volna a bíróságra járásban.

Szóval, jelenleg csak egy készülékem van, mert akárhogy próbálkozom, nem sikerül működőképes szoftver(eke)t létrehoznom. Amit azt jelenti, egyelőre a találmányom éppen olyan jól használható, mint egy táblagép kikapcsolt állapotban. Ez volt az előbbi hisztirohamom kiváltó oka is. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy mióta csak hazajöttem két héttel ezelőtt, azóta dolgozom rajta, mégse halad sehová. Pedig komolyan veszem, és sok időt szánok rá: az érkezésem óta ki sem mozdultam a házunkból. Ha a lassan állandósuló rémálmaimból felébredve úgy érzem, nem tudnék már visszaaludni, odaülök az asztalomhoz. Éppen ezért idegesít annyira, hogy nem akar sikerülni. Legszívesebben megint beleütnék az asztalba, de – a szerencsémet ismerve – attól félek, eltörném a kezem. Az pedig nagy szívás lenne, mehetnék vele a kórházba, hogy begipszeljék. És nyilván megkérdeznék, mi történt. Mint tízéves koromban, amikor egy rutinvizsgálat során észrevették a vágásokat az alkaromon. Hiába olyan helyen ejtettem őket, amit a ruhával eltakarhatok, mégsem tudtam eltitkolni mindenki elől. Megmagyarázni pedig nehéz lett volna, a látvány magáért beszélt. Meg azért az orvosok sem hülyék, biztos láttak már hasonlót.

A vizsgálat végeztével behívatták Rheát, aki addig a folyosón várakozott. Az orvos tartott egy hegyibeszédet arról, hogy ilyet csak a gyenge emberek csinálnak, én viszont nem vagyok az, hiszen egy Viadal győztese az anyám. Nem lopta be magát a szívembe. Csak tízéves voltam, és pár hete halt meg az apám, akihez mindig is nagyon közel álltam. Kíváncsi vagyok, ki nem lett volna gyenge a helyemben. Rhea maga akkoriban kezdett el nyugtatókat szedni, amit a mai napig sem hagyott abba. De ennek ellenére képes volt megértéssel fordulni felém. Vagy talán pont azért, mert ő is ugyanazon ment keresztül, mint én? Mindenesetre, egymást támogatva végül túléltük azt az időszakot. És sosem hittem volna, hogy ezt mondom, de idővel könnyebb lett. Eltompult a fájdalom, már nem akartam meghalni, hogy apukámmal lehessek a túlvilágon. Rájöttem, vannak szép dolgok az életben, még akkor is, ha apa nincs már velem. Ezek egyikét jelenti számomra a feltalálás. Illetve, ennek az egy ötletnek a megvalósítása, ugyanis másik egyszerűen nincsen. Mondjuk, nehéz lenne, ha többön dolgoznék egyszerre. Hiszen ezt is már körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem, és még mindig nem mondhatom, hogy elkészült.

Nagy nehezen legyűröm a kísértést, hogy kivágjam a készüléket az ablakon. Nem akarom megsemmisíteni, ahhoz túlságosan szeretem. Ez most biztosan furcsán hangzik, de kicsit olyan nekem, mintha a gyerekem lenne. Hiszen én teremtettem, szó szerint miattam öltött testet. Bár jelenleg elég lelketlen még a drágám, ezt el kell ismernem. És egy darabig az is fog maradni, mivel per pillanat túl ideges vagyok ahhoz, hogy képes legyek összpontosítani. Így jobb, ha meg sem próbálkozom programkódok írásával, úgy sem lenne semmi értelme. Helyette inkább egy pördülést követően felállok a forgószékemből és az asztalon heverő telefonra rá sem nézve kimegyek a szobából. Amikor dühös vagyok valami miatt, kétféle módszert szoktam alkalmazni ennek kezelésére. Az egyik a fal rugdosása (szigorúan cipőben, de legalább papucsban). A másik pedig – amit a baleset kisebb veszélye miatt gyakrabban használok – a beszélgetés Rheával. Ha sikerül annyira lenyugodnom, hogy trágár szavak és mozdulatok nélkül képes legyek megfogalmazni a bajomat, mindig hozzá fordulok. Noha minden esetben azért ő sem tud segíteni, meghallgat. Sokszor már az megnyugtat, hogy valakinek elmondhattam, mi bánt. S mivel vele élek együtt, adja magát, Rhea legyen ez a valaki. Főleg úgy, hogy Kileát leszámítva nincsenek barátaim, idegenekkel meg már mégsem fogok lelkizni.

Ahogy leérek a nappaliba, megállapítom, hogy Rhea változatlanul alkot. Ezek szerint sikeresebb nálam, mert nem látszik, hogy abba akarná hagyni. Pedig reggel kezdte – ugyanakkor, amikor én felbattyogtam a szobámba programozni. Akkor még egy üres lap hevert előtte az étkezőasztalon, most viszont már alig van rajta hely. Az eltelt órák alatt egy erdő jelent meg a papíron, a lehető legélethűbben. Egészen kicsi korom óta figyelem, miket rajzol, mégsem tudom elhinni, egy egyszerű színesceruza készlettel erre képes. Ilyen sokféle színben ábrázolni egy erdőt... csak a fák legalább három, láthatóan elkülöníthető árnyalatban pompáznak. És akkor a törzsük sötétbarnájáról, illetve a földön halmozódó avar világosabb barnájáról nem is beszéltem. Tökéletesen élethű, a legapróbb részletekig. Még a fára éppen felszaladó mókus is megjelenik rajta. Egyszerűen lenyűgöző, simán el tudnám képzelni Rhea műveit valamelyik kiállítás részeként. Eme ötletemet már neki is felvetettem párszor, de hallani sem akart róla. Helyesebben, nevetve legyintett. Ahogy ismerem, ez nála azt jelenti, nem hiszi el, hogy a műve odavaló lenne. Vagy elég jó a kiállítás szervezőinek. Esetleg a kapitóliumiaknak, akik művészeti galériákat látogatnak szabadidejükben. Vagy a kudarctól fél. Persze, ezt sosem vallaná be, így inkább arra hivatkozik, nem akarja másnak megmutatni a műveit. Állítása szerint a saját örömére rajzol, meg azért, hogy elfoglalja magát valamivel. Nekem nyilván megmutatja, de ez neki bőven elég is, mint a külvilág véleménye.

Most jövök csak rá, ez családi vonás nálunk. Mármint a kudarctól, az idegenek negatív véleményétől való félelem. Én is rettegek, ha elképzelem, a bemutatás után a hozzáértők kritikáikkal a telefonom minden részébe belekötnek. Nyilván szándékosan nem szoktam ezen gondolkodni, de mégis előbújik időnként az agyam titkos zugaiból. És az a legfurcsább az egészben, hogy ennek ellenére sem akarom megtartani magamnak a találmányomat. Szeretném – úgy szólván – a világ, vagy legalábbis a Kapitólium elé tárni.

Noha egy szót sem szólok, és még arra is vigyázok, ne csapjak zajt, Rhea felkapja a fejét. – Nem akartalak megzavarni – védekezem kapásból. – Bocs.

Megrázza a fejét. – Semmi baj, amúgy is fáj már a kezem. Így, közel négy óra után, talán itt lenne az ideje szünetet tartani – nevet fel, miután vetett egy pillantást az órára. – Már úgy sincs sok hátra. És te? Hogy állsz a telefonnal?

Fújok egyet, akár a macska, akit az iskolából hazafelé jövet meg akartam simogatni egyszer. Igaz, én nem borzolom fel a hátamon a szőrt, mint ő, ahogy nem is inalok el. Helyette inkább szavak használatával próbálom kifejezni az érzéseimet. – Mióta felmentem a szobámba, azóta csinálom azt a vacakot... a programozást – teszem hozzá, mikor rájövök, reggel nem jelentettem be Rheának, mi a tervem. Csak azt, hogy a készüléken fogok dolgozni. – De nem sikerül. Mindig elhiszem, hogy azzal a kóddal jó lesz... és nem. Órák óta csinálom, és ugyanott tartok, mint amikor elkezdtem. Összesen annyi változott, hogy egyszerre kerültem az agyvérzés és az idegösszeroppanás szélére. Ennyire idióta lennék? Nem tudom megcsinálni a telefon szoftvereit, pedig az iskolában én voltam a legjobb programozásból. Lehet, hogy fizetnem kéne valakinek, aki megcsinálja? Ha már nekem túl nehéz ez a feladat... A kapitóliumi pénzből kijönne.

– Simán – bólint Rhea. – Elég sokat fizetnek a győzteseknek ahhoz, hogy ne legyen gond. Kacsalábon forgó palotát vehetnél annak az összegnek a tizedéből, amit a Kapitóliumtól fogsz kapni ettől kezdve életed végéig. De akkor sem tartom ezt jó ötletnek. – A szék nyikorgásától kísérve feláll az asztaltól, s pár lépéssel előttem terem. Mélyen a szemembe néz, miközben a vállamra teszi a kezét. – Meg tudod csinálni, Ariana. Hiszen programozói versenyt nyertél tavaly. A legjobb lettél az iskoládban, felülmúltad a végzősöket is. Te ezt tudod.

– Akkor azért szenvedek hiába órák óta? – horkanok fel. Aztán rájövök, nagyon nem kéne így beszélnem Rheával. Cseppet sem érdemli meg, elvégre ő csak segíteni akar. Elszégyellem magam, ami az arcomon hatalmas vörösség formájában jelenik meg. Jóval nyugodtabb hangon teszem hozzá: – Mit kéne csinálnom? Menjek vissza a szobámba, nézzem még egy kicsit a képernyőt? Hátha hirtelen megvilágosodom, milyen kódokra van szükség?

– Ne – vágja rá Rhea határozottan, annak ellenére, hogy bármikor készségesen beismeri, nem ért a számítástechnikához. Meglepetten vonom fel a szemöldökömet. – Inkább ne bámuld tovább a képernyőt. Hagyd most kicsit ezt a szoftver-előállítást. Csinálj valami mást helyette, lesz elég időd még befejezni. Mondjuk, elmehetnél edzeni. Nem azért, hogy a Viadalra felkészülj, hanem csak úgy. Láttam rajtad, hogy szeretted. Na, nem a fekvőtámaszt, hanem például a futást – vigyorodik el. Azonnal eszembe jutnak a fekvőzés közben átélt kínok. De leginkább a felkaromban, illetve a vállamban jelentkező fájdalom, aminek köszönhetően gyakran még olyan apróságok is fájdalmat okoztak, mint a másik oldalamra fordulás az ágyban.

Ugyanakkor az ötlet, amit az előbb hallottam tőle, nem rossz. Sőt. Többször szembesültem eddig vele, edzéssel remekül ki tudom adni magamból a kellemetlen érzéseket. Ahogy tapasztaltam, két és fél kilométer futás már tökéletesen elég ahhoz, hogy megszabadítson a problémáimtól. A futás segítségével lendültem túl azon, amikor beszólt egy fiú a másik osztályból, Gwen lekurvázott, a nyelvtandolgozat, amire rengeteget készültem, rosszul sikerült... Rengeteg mindenen. És bár a futás a kedvencem, még néhány felülés vagy fekvőtámasz is képes segíteni az indulataim levezetésében. Az edzés pedig sokkal jobb módszer erre, mint az, hogy az asztallal verekszem egyoldalúan. És talán valamennyivel nyugodtabb éjszakákat eredményezhet. Ez is az utóbbi években született felismeréseim közé tartozik: az edzés képes annyira kifárasztani, hogy rögtön mély álomba zuhanjak, amint befeküdtem az ágyamba. Ami nagyon hasznos lenne új ismerőseim, a rémálmok ellen. Hiába csak most ismertük egymást, nem lopták be magukat a szívembe. Túlságosan ragaszkodóak, minden éjjel ott vannak, amikor alszom. Hát ezért szeretnék megszabadulni tőlük.

– Jó ötlet – ismerem be. – Talán lefáradnék annyira, hogy elmúljanak a rémálmok.

– Tessék – bólint Rhea. – Természetes megoldást akartál, ami nem okoz függőséget. Íme, megkaptad.

Elvigyorodom. Ugyanaz az érzés tölt el, mint régen, ahogy visszamegyek a szobámba. A sikertelenség átmenetileg háttérbe szorul a fejemben, csak az előttem álló edzésre összpontosítok. Jó lenne ugyanúgy bírni a futást, mint a Viadal előtt – gondolom, miközben átveszem a tréningcuccomat. Bár pontosan tudom, erre ilyen hosszú kihagyás után kevés az esély. A túlerőltetést pedig szeretném elkerülni. A már jól ismert, kellemes izgalom árad szét bennem, amint bekötöm a fehér futócipőmet. A tükröm elé lépek, gyorsan végignézek magamon. A narancssárga futópóló remekül elrejti a szürke sportmelltartóm, senki meg nem mondaná, hogy viselem. Az elől szürke, hátul fekete sportnadrágom szorosan simul rám – na, nem azért, mert kicsi, egyszerűen ilyen fazon. Fenyőzöld szemem a szokottnál erősebben csillog, világosszőke hajam pedig az edzés miatt összefogva omlik a hátamra. Mint régen. Mintha egyetlen másodpercet sem töltöttem volna el az arénában.

– Majd jövök – megyek el a nappali ajtaja előtt. Rhea egy szót sem szól, csak alig észrevehetően bólint. Már újra a kezében van a ceruza, és szája szélét rágcsálva mered a készülő rajzára. Azt hiszem, a következő órákban sem fog unatkozni. Ahogy én sem – kuncogom el magam, s kilépek az ajtón.

Noha július vége van, egyáltalán nincs forróság; inkább tavasziasnak mondható az idő. Gyenge, meleg szellő simogatja meg a karom, amint ráérősen haladok a szépen, a Kapitóliumot idézően lekövezett úton. A Győztesek Falujában csend honol. Ez tulajdonképpen nem is csoda, ha arra gondolunk, mennyire kevés háznak van gazdája. Annak idején harmincat építtetett az akkori elnök, ebből most kettőben laknak. Igen, Thritone és Rhea – velem közös – otthonáról beszélek. Ezen kívül még egy ház tekinthető valakihez tartozónak: az, amelyikbe én fogok majd költözni. Hogy mikor, azt nem tudom pontosan. Egyelőre nem akarok külön költözni Rheától, de valószínűleg nem is engednék. Ha jól emlékszem, az egyik Hivatásos győztesről mondták egy interjúban, hogy miután tizenöt évesen győzött, még évekig otthon lakott. Már majdnem betöltötte a tizenhetet, amikor engedélyezte számára a Kapitólium, hogy külön költözzön győztes szüleitől. A lány utána azt nyilatkozta, ezt azóta meg akarta tenni, hogy elhagyta az arénát.

Az, hogy július vége van, azt is jelenti, már véget ért az iskola. Egész pontosan az Aratás előtti munkanapon. Akkor, még csak nem is sejtve, kik lesznek a kiválasztottak, kiosztották a bizonyítványt. Ami számomra az utolsó, hiszen a Viadal győzteseként nem kell tovább folytatnom a tanulmányaimat. És mivel nem is akarom, szeptemberben nem fogom megkezdeni az új tanévet.

Sajnos annak, hogy tart a nyári szünet, van egy nagy hátránya. Méghozzá az, hogy fennáll a lehetősége, összefutok Gwennel. Ami pont annyira hiányzik, mint egy üvegpoharakat szállító embernek a hanyatt esés. Hirtelen kiráz a hideg, s kezd elmenni a kedvem az edzéstől. Akár csak én, Gwen is Hivatásosnak számít. Ennek megfelelően sok időt töltött azzal, hogy a lehető legjobb formába hozza magát a Viadalra. Vagyis, a jövő évire, hiszen az ideire nem jelentkezett – bár megállás nélkül hangoztatta, ezt fogja tenni. Ahogy az Aratás után megtudtam, azért gondolta meg magát, mert nem bír még egy évet az árnyékomban leélni. Addig a pillanatig fogalmam sem volt róla, a szülei mindig hozzám hasonlították. Megértem, amiért utálta ezt. Azt viszont nem tudom, engem miért. Nem én akartam, hogy mindenki arról beszéljen neki, mennyivel jobb vagyok nála. Nem tehetek róla, Gwen mégis abban reménykedett, elsők között halok meg a Viadalon. Arra vágyott, hogy az én nevemet húzzák – egy pillanatig sem fordult meg a fejében, átvenné a helyemet. Ki is mondta: a halálomat akarja. Ezek után talán érthető, miért nem akarok a közelében lenni.

De tudom, erre minden esélyem megvan, és ez a gondolat cseppet sem dob fel. Sőt, a hatására rettegni kezdek. Az a baj, hogy bármit kinézek Gwenből. Az iskolai vécében is lökött már neki a falnak úgy, hogy eltört az orrom. Nem akarok belegondolni, mit tehet velem akkor, amikor kardok és kések is rendelkezésére állnak. Jó lenne, ha nem csak mi ketten járnánk a Romhoz. Ahogy az iskolában már megtapasztaltam, mások előtt visszafogja magát, legfeljebb csúnyán néz rám. Sajnos hiába reménykedem, az utóbbi négy évben rajtunk kívül senki más nem ment oda edzeni. Rheát pedig nem akartam megzavarni a rajzolásban azzal, hogy kísérjen el, mert be vagyok szarva egy velem egyidős lánytól. A legelső embert pedig, aki szembejön, mégse kérhetem meg. Egyrészt, mert az még ennél is gázabb lenne. Másrészt azért se, mert teljesen kihalt az utca, amiben a győztesek házai állnak.

Ekkor egy meglepő ötlet jut eszembe. Thritone. A hazaúton kibékültünk, azóta elvileg jóban vagyunk. Vajon mit szólna, ha megkérném, jöjjön velem?

Mintha a lábaim önállósítanák magukat, sarkon fordulok, és a háza felé indulok. Pár perce hagytam csak el, így nem jutottam messzire tőle. Mégis, ezalatt a rövid út alatt is rengeteg dolog fut át a fejemen. Egyik lépésnél meggondolom, a következőnél újra ráveszem magam. Össze sem tudom számolni, ezt hányszor ismétlem meg, míg megteszem azt a pár métert Thritone ajtajáig. Ez milyen idiótán hangzik, hogy félek kettesben maradni Gwennel, a volt osztálytársammal, ezért azt akarom, hogy elkísérjen – dohogok magamban. Persze, nincs neki jobb dolga, mint az én hülyeségem miatt mászkálni.

Mégsem tudom rávenni magam, hogy elmozduljak a bejáratból. Ahhoz túlságosan félek Gwentől. Olyan, mint egy időzített bomba, amiről nem tudni, mikor robban. Mindig csak azt vettem észre, amikor elérkezett a vége pillanata. És ujjai már a torkomra kulcsolódtak, vagy pedig nekicsapódtam a csempének, padlónak. Vajon, ha lehetősége nyílna rá, a kardjával is nekem esne? Számíthatok rá, hogy a saját magam által okozott hegek mellé tőle is kapok párat? Igen, súgja az eszem, felidézve mindent, amit tízéves korom óta Gwen elkövetett ellenem. Meg nem ölne, de gondoskodna róla, hogy sose felejtsem el, amit tőle kaptam.

A szemem előtt lepergő emlékek vesznek rá, hogy bekopogjak. Hangosan, határozottan, mintha nem is haboztam volna egészen mostanáig. Nem számítok azonnali reakcióra. Abból indulok ki, a győztesek számára a körzetbelieknél jóval nagyobb, kétszintes házakat építettek. A normál beszéd hangereje sem terjed egyik végéből a másikba – emiatt szoktunk mi is kiabálni Rheával, ha egyikünk a földszinten van, a másikunk pedig az emeleten. Éppen ezért szinte leesik az állam, amikor alig pár szempillantás múlva nyílik az ajtó, és Thritone-nal találom szembe magam. Azonnal lehetőségem nyílik megcsodálni az otthoni öltözékét. Ez nála egy sima, fekete színű rövid ujjú pólót jelent és egy szürke melegítőnadrágot. Pont annyira laza, akár azok a cuccok, amiket én veszek fel otthon. Észreveszem, hogy Thritone éppen olyan érdeklődve vizslat engem, mint én őt. Zavarba jövök, hirtelen azt sem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg, mit akarok tőle. Pedig ezt nem kerülhetem el, ugyanis Thritone a szemöldökét felvonva rákérdez: – Mi járatban, kislány?

Kislányok az iskolát éppen megkezdő ötévesek, én tizennégy évesen már nem annyira. Ezt viszont jobbnak látom nem közölni Thritone-nal; még kioktatásnak venné. Helyette veszek egy mély levegőt, és megpróbálom elmagyarázni, miért is jöttem ide. Ami végül meglepően tömören sikerül: – Szerettelek volna megkérni, gyere velem edzeni – közlöm vele.

Thritone szemöldöke még magasabbra emelkedik. – Ez egy finom célzás akar lenni arra, hogy rám férne? Kijöttem a formámból? – aggodalmaskodik.

Ösztönösen elvigyorodom. Csak huszonhat, kilenc évvel ezelőtt győzött. És egyáltalán nem lehet azt mondani, azóta elhagyta volna magát. Ránézésre simán hihetné bárki, aki nem ismeri, hogy egy Hivatásos győztes áll előtte. Izmos, de nem azon a már fintorgásra késztető módon – éppen annyira, hogy számomra kellemes látvány legyen. – Dehogy. – Még mindig felfelé görbül a szám sarka, ahogy válaszolok. Pedig a téma nem valami vidám, sőt. – Csak nem szeretnék egyedül menni – magyarázom, de ennek okáról jobbnak látom hallgatni. Nem szívesen mesélném el, miket tett velem Gwen.

Nagyon remélem, Thritone nem kérdez rá, akkor miért nem Rheát kértem meg, hogy kísérjen el. Ez a vágyam pedig valóra válik, mivel egy teljesen más kérdést tesz fel. – Így jó leszek? – mutat végig magán.

Sugárzó arccal bólintok. – Nem bálba készülünk, hanem a Romhoz.

– Tényleg! – kap észbe Thritone. – Rheától hallottam, hogy oda jársz edzeni. Nem félsz? Azért egy vihar által lerombolt hűtőraktár nem éppen veszélytelen hely. Akkor sem, ha már csak a vasszerkezete maradt meg.

– Nem. Tízévesen se féltem, amikor Rhea először vitt oda. Azóta pedig megszoktam. Különben is, leginkább futni szoktam körülötte, nem az oszlopokon mászkálni – nyugtatom meg, látszólag sikeresen.

– Oszlopokon mászkálást nem vállalok, de futhatunk versenyt – vigyorog rám, mire felcsillan a szemem.

– Úgy is én nyerek – szólok rá tettetett nagyképűséggel.

Thritone vigyora még szélesebbé válik. – Azt majd meglátjuk. Mindjárt mehetünk is, csak bezárom a házat – magyarázza, majd hátat fordít. Még látom, ahogy végigmegy az előszobán, aztán eltűnik a szemem elől. Nem mozdulok el az ajtóból, egyedül a mosoly hervad le az arcomról, az elgondolkodott arckifejezésemnek adva át a helyét. Nem hittem volna, hogy ez ilyen egyszerűen fog menni. Kérdések tömkelegére számítottam, hogy miért kell nekem kíséret, miért pont rá esett a választásom... Ehhez képest Thritone tök simán eljön velem. Nem nevet ki, hanem velem nevet – ami hihetetlen. Nem szoktam nemrégiben megismert emberek társaságában ilyen felszabadult lenni. Pláne pasikéban. Még a velem egyidősek közelében is szorongok, nemhogy a felnőttekében. Ez így van, mióta csak iskolába kerültem. Azóta összesen két kivétellel találkoztam, az egyik Thritone. A másik pedig Lion volt. Legelőször mellette fordult elő velem, hogy nem figyeltem oda görcsösen, mit mondok. Hogy a másik mit fog szólni hozzá, mi van, ha valami nem tetszik neki, vagy nem ért egyet, netán megbántom. Lion volt az első, akinek a társaságában teljesen elengedtem magam. Megdöbbentem, amikor ezt észrevettem. Bár, ha jobban belegondolok, nem olyan meglepő. Hiszen Lion már az Aratás pillanatában szimpatikus volt, s hamar eljutottam oda, hogy vakon megbízzak benne. Elképesztően közel állt hozzám, ezért is hiányzik annyira. Na de Thritone? Sokáig ki nem állhattam, és amennyire tudom, ő sem engem. Éppen emiatt sosem hittem volna, hogy Thritone lesz a következő.

Azonban nincs sok időm azon gondolkodni, mennyire furcsa ez az egész. Ugyanis Thritone, kezében egy gyanúsan ismerős, fehér távirányítóval, visszatér. Arrébb megyek, hogy elférjen, így pár méter távolságból nézhetem végig a ház bezárásának folyamatát. Ez alig néhány másodperc, mivel elég egy gombot megnyomni, és már kattan is a zár. Hiába, a Győztesek Faluját a legmodernebb kapitóliumi technikával látták el.

Ráérősen indulunk el az úton, ami a Falu főutcájának számít. A városunkban mindenki tudja, mi az a Rom és hol található, így a „Merre?" kérdést Thritone megspórolja magának. Néma csendben haladunk egymás mellett – ami engem illet, nem igazán tudom, mit mondhatnék. Szerencsére Thritone megoldja a problémámat, ugyanis megkérdezi: – Na és, mivel töltöd a napjaidat azóta, hogy hazajöttél a Kapitóliumból?

– Szoftvert próbálok létrehozni – mondom ki gyorsan.

Mint kiderül, annyira elhadarnom nem sikerült, hogy Thritone ne értse meg. – Azta! – reagál ösztönösen. – Van pár programozó ismerősöm a Kapitóliumban, de egyetlen lány sincs köztük. Ezek szerint ritkaság vagy – néz rám sokatmondóan, mire elmosolyodom. Elismerést hallok ki a szavaiból, ami nagyon jól esik. Az őszinte meglepettségéről nem is beszélve. Valami azt súgja, a legtöbb ember legvadabb álmaiban sem feltételezné rólam, hogy hobbiból informatikával foglalkozom. Egy programozót nagy valószínűséggel nem egy szőke hajú, tizennégy éves lányként képzelnének el.

– És te? – terelem rá a témát. – Mi a talentumod?

– Hivatalosan, amiről papírom is van, reklámszöveg-író vagyok. Azt mondják, egész jól csinálom. Valószínűleg igazuk lehet, mert kapitóliumi cégek rendre megbíznak kisebb-nagyobb munkákkal. De több novellát írtam a győzelmem óta, mint reklámszöveget – vigyorodik el, s most rajtam van a döbbenet sora. Ennek megfelelően fenyőzöld szemeim elkerekednek.

– Hobbiból írsz? – pillantok rá ugyanúgy, ahogy ő rám az imént. – Miket?

Még mindig vigyorogva bólint. – Elég sokszínű a kínálat. Vannak lélektani novellák – ezeket nem szívesen olvasom vissza, mert a saját érzéseimből születtek. Amik egy általam kitalált történetet mesélnek el, azokat sokkal jobban szeretem. – Megemelkedő szemöldökömet látva hozzáteszi: – Elég sok szól például az elképzeléseimről a Panem létrejötte előtti életről. De nem csak és kizárólag novellákat írok. Dolgozom egy kalandregényen, ami a régi világ pusztulását meséli el. A legújabb divatnak megfelelően tizenéves főszereplőkkel.

– Ha elkészül, elolvashatom? – pislogok Thritone-ra.

– Tizennyolcadik születésnapodra megkapod ajándékba – legyint. – Addigra talán végzek vele.

– Jó munkához idő kell?

– Egyrészt, másrészt többen is mondták már, nagyon maximalista vagyok. Mindig kételkedem, hogy nem elég jó, amit írtam, ezért sokáig rágódom rajta. Értsd: átírom ezerszer meg még párszor, mire végre arra jutok, ez tulajdonképpen nem is rossz – magyarázza, s mosolyában a vidámság gúnyolódássá változik.

– Minden téren ennyire maximalista vagy? – érdeklődöm.

– Máshol még nem szembesültem vele. De mindjárt kiderül, edzés közben milyen vagyok – méri végig a Romot, mely egyre nagyobbá válik, ahogy közeledünk felé.

Ebben nem is tévedett: kiderül. Napvilágot lát a sötét titok, miszerint Thritone Bleerche az edzés terén is éppen olyan maximalista, mint az írásban. Noha csak futunk és erősítünk, következetesen jobb akar lenni nálam. Gyorsabban futni, szebb szabályos fekvőtámaszokat és felüléseket lenyomni... Nem kell hozzá sok idő, hogy előhívja belőlem a versenyszellemet. Már én is győzni akarok, ami végül – komoly erőfeszítések árán – sikerül. Igaz, utána ahhoz alig van erőm, hogy megálljak a lábamon, a hazavezető út pedig egy maratonnal ér fel a szememben. De nem bánom. És ahogy később kiderül, a Thritone-nal való versenyzés volt a legjobb, amit tehettem. Ugyanis általa sokkal jobban elfáradok, mint amikor egyedül edzettem – ami azt eredményezi, este szinte bezuhanok az ágyba. A sport annyira kifáraszt, hogy az éjszaka legnagyobb részében mélyen alszom, bár reggel azért homályosan emlékszem rémálmokra. Viszont ez is sokkal jobb annál, amit az utóbbi két hétben átéltem. Nem csoda hát, hogy úgy érzem, meg kell ismételni.

Szerencsémre Thritone abszolút partner a vágyam megvalósításában. – Igazság szerint rám fér már – ismeri be, mikor felvetem ezt neki. – Mondjuk, holnap?

Fülig érő vigyorral rábólintok, és azonnal várni kezdem a másnapi edzést. Amit aztán még sok követ; annyira bejön a dolog mindkettőnknek, hogy ettől kezdve a mindennapi rutinunk részévé válik. Rhea először borzasztóan elcsodálkozik, mikor meghallja, elhívtam magammal Thritone-t a Romhoz. Látom a szemében az aggódást, ezért sietve megnyugtatom: – Kibékültünk. Már nem beszél és viselkedik úgy velem, mint a vonaton.

– Hát jó. Ha ezt szeretnéd, akkor csináld – tárja szét a karját Rhea, mintegy beleegyezésként. Én pedig szót fogadok neki. Attól kezdve mindennap megyek Thritone-nal edzeni, bár hamarosan átállunk a kora esti időpontra a napközbeni forróság miatt. A következő hetek szinte észrevétlenül múlnak el. Reggeli utántól késő délutánig a találmányomon dolgozom újult erővel és meglepő sikerességgel, aztán a feltalálóból sportoló üzemmódba váltok. Átveszem az edzőcuccomat, majd átmegyek Thritone-hoz, aki már készen vár. Ahogy telik az idő, annál inkább úgy érzem, kezdem visszanyerni a Viadal előtti formámat. És lassacskán Thritone-on is meglátszik a mindennapos edzés eredménye: egyre kevésbé fárad el a versengésünkben, testén pedig újkeletű izmokat figyelhetek meg.

Három hónappal és pár nappal a Viadal után éppen késdobálásban próbáljuk felülmúlni a másikat, amikor szokatlan sutyorgás üti meg a fülem. Hirtelen meggondolom magam; mégsem hajítom el a kezemben lévő kést. A vállam felett tartom, miközben a fejemet lassan a hang irányába fordítom. A Romot körülvevő rozoga léckerítés túloldalán egy nagyjából velem egyidős fiút és lányt pillantok meg. Nem hiszem, hogy testvérek lennének, ahhoz túlságosan különböznek. A lánynak finoman hullámos, karamellszőke haja van, mely a melléig ér, míg a fiúé rövid és sötétbarna, amit a jobb oldalra fésülve hord. Az viszont tagadhatatlanul közös bennük, hogy mindketten minket figyelnek.

Nem kell hozzá sok idő, hogy Thritone is észrevegye, érdeklődőkre tettünk szert. A párocska irányába fordul, majd vigyorogva odakiabál nekik: – Ti meg mit néztek? Tudom, hogy jóképű vagyok, de azért nem kell ennyire bámulni!

A lány a füle hegyéig elpirul, és a földre süti szemét. A fiúnak azonban arcizma se rezdül, ahogy válaszol: – Nem is azt néztem.

– Hanem? – vonja fel a szemöldökét Thritone, s ezzel egyidőben a hangszíne is megváltozik. Az utóbbi hónapokban elég időt töltöttem vele ahhoz, hogy megtanuljam, ez nála a valódi érdeklődés jele.

A fiú átbújik a kerítés alatt, és közelebb jön. A lány kissé lemaradva, bátortalanul követi. Mindketten megállnak előttünk, majd a fiú belekezd a magyarázkodásba: – Azért jöttünk, mert...

– ...mi is edzeni szeretnénk – fejezi be remegő hangon a lány. Meglepetten nézek rá. Látszik rajta, mennyire zavarban van – akár csak én, ha idegenekkel kell beszélnem. Saját magamra emlékeztet, ami azonnal szimpatikussá teszi a szememben. Vele ellentétben a fiú egy igazán magabiztos, vagány srácnak tűnik. Az eddig látottak alapján jelentős hasonlóságot fedezek fel közte és Thritone között.

Aki most a másodperc törtrésze alatt vágja rá: – Akkor tedd azt!

A lány, ha lehet, még jobban elvörösödik, mire összeszorul a szívem. Csúnyán nézek Thritone-ra, aki értetlen arccal reagál. Fogalma sincs, mi a bajom. Ugyanakkor biztosan tudom, nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, Thritone válasza és stílusa megbántotta a lányt. Erről árulkodik a dühös pillantás, amit a fiú vet rá, mielőtt nyugalmat erőltetne magára. Sajnos nem túl sikeres ebben; a hangja tökéletesen mutatja indulatait, mikor megszólal: – Ennél azért picivel bonyolultabb a dolog. Azt szeretnénk, hogy ti edzetek bennünket.

Természetesen Thritone ezúttal is hozza a formáját. – Hogy mit csináljunk? – kérdez vissza rögtön. – Lehet, hogy ezzel most újat mondok, de egyikünk sem személyi edző. Ha arra van szükségetek... nos, elég nagy ez a város ahhoz, hogy találhassatok egyet magatoknak.

– Nem véletlenül jöttünk éppen hozzátok – szól közbe a lány halkan, valahogy mégis tökéletesen hallhatóan. Felemeli fejét, s egyenesen a szemembe néz. – Ti megnyertétek a Viadalt mindketten. Méghozzá nem is régen, még jól emlékeztek rá. El tudjátok mondani nekünk, mit kell tennünk ahhoz, hogy élve kerülhessünk ki az arénából. Győztesekként, mint ti. Ugyanis Kay-jal erre vágyunk.