Őrizd meg a titkom! [DRAMIONE] /FELFÜGGESZTETT/

Chapter 18

  Igazán kellemes illat terjeng a levegőben, amikor még félálomban ugyan, de egyik oldalamról a másikra fordulok, jó úton haladva a teljes éberség felé. Fogalmam sincs, hány órát aludhattam, de biztosan totálisan kidőltem - mintha csak leütöttek volna egy bunkósbottal. Tulajdonképpen le is ütöttek. Bár nem bunkósbottal. Mindegy.
Makacsul a párnámba fúrom a fejem, remélve, hogy néhány percre visszazuhanok a nagy semmibe. Lehunyt szemekkel fekszek, amikor tudatosul bennem, hogy az illat, mely az előbb megcsapta az orromat, nem csak kellemesnek, de finomnak is tűnik. Szó szerint finomnak. És akkor megkordul a gyomrom.

Összehúzott szemekkel emelem fel a fejem a párnámról. A hajam valóságos szénakazalként omlik az arcomba - és annyira kócos, hogy talán át kéne gondolnom, ki lehet-e gubancolni, vagy esetleg örökké ilyen tébolyodott látszatot kelt majd. A következő, amit észreveszek, hogy tulajdonképpen fáj a fejem. Veszettül. A halántékomat masszírozva fordulok az oldalamra, majd a hátamra, de egyetlen másodpercen belül meg is bánom. A fájdalomtól furcsa sziszegő hangokat kiadva ülök fel, hogy az ágy szélére tornázzam magam, és megkeressem a pihe-puha plüsspapucsomat, melyet minden bizonnyal itt hagytam el valahol az éjszaka. Közben rémes emlékfoszlányok árasztják el az elmémet – néhány másodpercen belül minden részlet helyére kerül a fejemben. Bár elfelejthetném! Apropó tegnap éjjel. Vajon Malfoy hogy van...?

Na de térjünk vissza a finom illatokhoz.
Míg végtagjaimat nyújtóztatom a háló ajtaja felé haladva, próbálok összeállítani egy elfogadható elméletet arról, hogy mégis hogy kerül bárki is a lakásomba, aki valamilyen (egyelőre rejtélyes) okból kifolyólag úgy döntött, hogy birtokba veszi a konyhámat. Először Ginnyre gondolok: talán éppen szeretetrohamban szenved a hormonjai miatt, és meglepetés reggeliben éli ki a napi extrakedveskedését. De mivel a) ezt Harrynek kéne szánnia, b) a tegnapi este után valószínűleg ez nem túl logikus elképzelés (bár tény, hogy Ginny mindig meglep) és végül c) ha ő lenne itt, már rég berontott volna a szobámba, hogy mégis hová a bűnbánatba tűntem az éjjel, elvetem az ötletet. Felhúzott orral lépkedek a folyosón, amikor lelki szemeim elé bekúszik a szőke vigyorgó képe. Hm. Na de miért csinálna Malfoy reggelit? Mondjuk, mert éhes. Igen, ez logikus. Miért is gondoltam azt rögtön, hogy engem vár a minden jel szerint íncsiklandozó rántotta? Lehet, hogy nem is kapok belőle. Bár egész jól kijövünk egymással mostanában... Sőt. Úristen, összezavarodtam! Na de, egyébként... Malfoy... a konyhában?! Haha.
Halványan elmosolyodva lépek az említett helyiség felé. Sajnos nem tudom nem elképzelni, ahogy a szőke az egyik világos színű kötényemben álldogál a konyhasziget mellett, két tányér és egy serpenyő társaságában.
- Ms. Granger! – kiáltja el magát boldogan Bob, amikor belépek az ajtón.
Kissé megilletődötten torpanok meg, elkerekedett szemekkel nézve a háromlábú, kerek tetejű széken egyensúlyozó házimanót. Halványkék kötényke van rajta, a kezében tartott fakanál pedig majdnem akkora, mint ő maga, így aztán igen vicces látványt nyújt. Lázasan kevergeti a serpenyő tartalmát, miközben szélesen vigyorogva próbál integetni nekem, de aztán gyorsan a készülő reggeli felé fordul, ugyanis miután egy pillanatra csak az egyik kezében tartotta az előbb a fakanalat, majdnem leborult minden.
- Hát te meg miben mesterkedsz? – kérdezem egy másodpercnyi megfontolás után, a lehető legkedvesebben megfogalmazva, a „te mégis mit keresel itt?" mondatot.
- A kisasszony csúnyán megsérült tegnap éjjel – pillant felém óvatosan. – Malfoy úrfi úgy gondolta, megérdemel egy finom reggelit.
Meglepetten kapom fel a fejem a név hallatán.
- Valóban?
A pulzusom kissé megemelkedik, bár fogalmam sincs, miért reagálok így, hiszen lassan napjában többször hallom a szőke nevét, mint a legjobb barátaimét.
- Ahogy mondtam – mosolyodik el Bob.
- És mi az, hogy Malfoy úrfi másra hárítja a reggelim elkészítését? – lépek konyhaszigethez. Leülök az egyik székre, majd a pultra könyökölve kissé előredőlök, és úgy nézek a manó irányába.
- Sajnos el kellett mennie – felel kurtán, majd kever egy utolsót a rántottán, aztán csettint, mire egy lapos tányér mellé röppen a felső szekrények egyikéből. – Sürgős dolga akadt.
- Értem – mondom kissé elhúzva az első magánhangzót. Ugye minden rendben van vele? Istenem, esküszöm, hogy küldök rá egy rontást, ha megint összetűzésbe keveredik valakivel! Bob kíváncsi tekintettel pillant felém, én pedig összehúzott szemekkel elvigyorodok, ahogy elém lebegteti a reggelimet. – Valószínűleg amúgy sem tud főzni – vonom meg a vállam. Bob ártatlan tekintettel pillant a tányéromra, aztán hirtelen mindketten elnevetjük magunkat.
- Hű, ez istenien fest! – nézek a reggelire én is, majd felkapom a mellé helyezett villát, hogy megbizonyosodjak róla, az íze is legalább annyira fenséges, mint a kinézete.