Őrizd meg a titkom! [DRAMIONE] /FELFÜGGESZTETT/

Chapter 17

  Öt keserves másodperc is eltelik, mire Ginnyben tudatosul, hogy mit mondott az imént. Mindannyian lefagyva bámuljuk a vörös hajú lányt, aki azonnal a tőle alig egy méterre álldogáló Harry felé fordul.
Hosszú, rettenetesen hosszú másodpercekig néznek egymásra, míg mi hol az egyikük, hol a másikuk arcán kutatunk valamiféle reakció vagy érzelem után, teljesen sikertelenül. Semmi mosoly, semmi vicc, csak égető pillantások, melyekről senki sem tudhatja pontosan, hogy mit is jelentenek. Aztán Harry tesz egy lépést Ginny felé, megragadja a karját, és óvatosan maga után húzva kivezeti a teremből, hogy eltűnhessenek a kíváncsi szempárok elől.
Egy percig mind némán állunk, megtorpanva, elgondolkodva, aztán Ron felnevet, és azt mondja:
- Hallod, George! Nagybácsik leszünk!
- De hát már azok vagyunk – dönti oldalra a fejét a megszólított vörös, mire Ron gondtalanul legyint egyet.
- Akkor kétszeresen nagybácsik leszünk!
Erre aztán kicsit feloldódik a hangulat, Luna elneveti magát, mire Neville is rákezd, a többiek pedig sorra csatlakoznak. Mérhetetlenül sajnálom, hogy Harry így tudta meg a Nagy Hírt, de talán így kellett lennie. Lehet, hogy komolynak kéne maradnunk, de valahol mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy minden rendben lesz.

Az az igazság, hogy Jeremyt nem igazán hatják meg az események - elszántan indulna tovább a táncparkett felé, de végül mégiscsak megáll, ugyanis nem követem. Ronra pillantok, aki éppen a bátyjával beszélget. Kezeikben egy-egy pezsgőspohár pihen, és minden bizonnyal valami nagyon vicces témáról van szó, ugyanis mindketten hangosan felkacagnak. Bár ez cseppet sem meglepő, hiszen róluk van szó.
- Nem jössz? – kérdi Jeremy a hátam mögül. Mivel nem látja az arcomat, bátran forgatom meg a szemeimet, sőt, még sóhajtok is egyet – pedig ezt minden bizonnyal észreveszi. Nem túl nagy lelkesedéssel ugyan, de felé fordulok végül, és utána megyek, amolyan „minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb" meggondolás alapján.
Jeremy határozottan az oldalamra simítja a kezét, amitől kissé kellemetlenül érzem magam, de hát táncolni készülünk, szóval ez teljesen normális, így megpróbálom figyelmen kívül hagyni a belsőmben tomboló határozott ellenkezést. Kissé esetlenül pillantok a ruhámon terpeszkedő kezére, aztán óvatosan felnézek rá, és a vállára csúsztatom a karom. Erre hirtelen közel ránt magához, annyira, hogy már nem is látom az arcát, az állam majdhogynem a vállán pihen.
- Örülök, hogy Ginny rám gondolt - mondja, miközben lassan lépdelni kezd a soron következő zene ritmusára. Természetesen éppen valami melankolikusabb darabra kezdtek rá az imént. Miért is ne?! – Nagyon csinos vagy.
- Köszönöm – felelem, és érzem, hogy halványan elpirulok. Jellemző.
Néhány ütemnyi szünet következik a még igazán meg sem kezdett beszélgetésünkben, aztán Jeremy újra megszólal.
- Nagyon szívesen megismernélek.
- Valóban?
Ez totálisan felesleges kérdés, de mivel nem tudok mit felelni, jobbára ezt választom.
- Igen – kuncog Jeremy. Malfoy biztosan azt felelte volna, hogy Valóban. Szeret ugyanazzal a szóval válaszolni a kérdéseimre, így azt hiszem, egy lehetőséget sem hagyna ki, hogy ezzel húzza az agyam. Igaz, ez a mostani nem olyan tipikus Kitépem A Hajam jellegű kategóriába tartozó eset lenne – ha azt mondaná, jobban meg szeretne ismerni, akárhogyan tehetné, csak jó hatást válthatna ki belőlem. Azt hiszem...
- Szóval? Mit szólsz hozzá?
Oh, Jeremy! Merlinre, megfeledkeztem róla! Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy idióta képet vágva meredtem a semmibe, miközben ide-oda forogtunk a többi páros között. Még azt sem vettem észre, hogy a táncpartnerem hozzám szólt. Nem is vele akarok táncolni. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy egy ember van ebben a hülye teremben, aki most le tudná kötni a figyelmem, és ő éppen egy meleg sráccal beszélget. Talán meg kéne mentenem. Talán táncolhatnék inkább vele...
- Miért ne? – mondom ki hangosan, még mielőtt észbe kapnék. Jeremy sajnos épp az imént kérdezett valamit, és most azt hiheti, neki válaszoltam. Nem tudom elmondani, mennyire reménykedem benne, hogy valami olyasmit vetett fel: Hé, igyunk egy narancslevet!, még akkor is, ha ez elég furcsán hangzana. Nem bánom, egy vajsör még belefér, csak menjünk már le a táncparkettről.
- Szuper! – mosolyodik el, majd megpörget, és amikor újra szembe kerülök vele, magabiztosan néz rám sötétbarna szemeivel, hogy aztán újra magához húzzon. A francba, mégsem szomjas.
Ginny épp ebben a pillanatban tér vissza a terembe. Legszívesebben azonnal visszamennék hozzá, de hagyni akarok neki egy kis időt, így végül elhatározom, hogy legalább a szám végéig maradok. Óvatosan figyelem barátnőmet Jeremy válla fölött. Egyedül jött vissza, ami talán aggodalomra adhatna okot, de az arcán semmi jelét nem látom szomorúságnak. Igazság szerint kicsit bosszúsnak tűnik.
Malfoy mellett foglal helyet, akinek valahogy sikerült elkergetnie a beszélgetőpartnerét, így most ketten ülnek az asztalnál – mindenki más elkeveredett a teremben.
Összehúzott szemekkel figyelem, ahogy beszélgetni kezdenek. Bárcsak tudnék szájról olvasni!
- Te ismered Viktor Krumot, igaz?
- Aha – felelem, még mindig a távolban folyó beszélgetésre koncentrálva. Aztán Ginny rám néz, én pedig azon nyomban elfordítom a fejem, hogy úgy tűnjön, észre se vettem őket.
- Nemsokára meccsünk lesz a bolgárok ellen.
Hihetetlen!
- Sok szerencsét!
- Kösz – nevet halkan. – Szerintem simán meglesz. Elég jó formában vagyunk.
- Biztosan – motyogom. Meglehetősen nehezemre esik Jeremyre figyelni. Mégis milyen hosszú ez az átkozott szám?!

- Minden oké? – kérdezem, amikor percekkel később elkapom Ginnyt a női mosdóban. Kalandos volt, de megmenekültem, még mielőtt elkezdődött volna a következő tánc. Barátnőm éppen kezet mos, így a tükörből néz rám, miközben aprót bólint.
- Rendben leszünk.
A mosdó falának dőlve mosolyodok el.
- Kár, hogy végül nem ájult el – viccelődök.
- De még mennyire! – neveti el magát Ginny.
- Sebaj, legközelebb...
- Jaj, még ezen sem vagyok túl! – kiált fel összehúzott szemöldökkel.
- Ugyan már, az állapotosság szép dolog!
- Mondja ezt az, akinek a gyomra, az ízlelőbimbói és az orra is normálisan működik.
Elnevetem magam, és odalépek a barátnőm mellé, aki még mindig a tükör előtt állva néz farkasszemet magával.
- Azért megéri, nem?
Sóhajt egyet, és óvatosan elmosolyodik.
- Már hogyne érné meg! Csodálatos érzés... Van bennem valami, ami egy kicsit én vagyok, egy kicsit pedig az az ember, akit mindennél jobban szeretek.
- Egy divatmániás túlélő? Hm.
- Bolond vagy, Hermione – kuncog Ginny. – Egyébként igazam volt.
- Miben is?
- Hát abban, hogy meg tudod téríteni a saját neméhez vonzódó barátodat. Bűnbe hajtod, megváltoztatod az életét, satöbbi.
- Jaj, istenem! – sóhajtok hatalmasat. – No és ezt miből állapítottad meg?
- Beszéltem vele.
Nos, azt láttam...
- Valóban?
- Valóban.
Jé, Ginny és Malfoy hasonlítanak egymásra! Egy egészen kicsit.
- Szerintem bír téged. De komolyan – fordul felém.
- Persze hogy bír! Hiszen a barátom! – mosolyodok el szélesen.
- Oké. Szerintem jobban bír téged, mint egy átlagos barátot szokás.
Ginny efféle megjegyzéseire általában valami hülyeséggel válaszolok, mert mindig úgy gondolom, hogy túloz, s talán most sem hiszek neki, mégsem tudok mit felelni. Egy pillanatra, csak egy egészen röpke pillanatra elképzelem, hogy Malfoy érez valamitirántam, és azonnal rájövök, hogy mennyire vágyom rá, hogy igaz legyen. Szeretném, ha eszébe jutnék akkor is, ha nem vagyok ott. Szeretném, ha gondolna rám, ahogy én is gondolok rá...
- Hé, mi a baj? – kérdi Ginny felvont szemöldökkel.
- Semmi! – mosolyodok el hirtelen, félbeszakítva a fejemben száguldó gondolatok útját. – Menjünk vissza – intek az ajtó felé.

Ron az első, aki megtalál, miután leülök az asztalunkhoz, Ginnyt pedig elkapják a többiek. Kihúzza a mellettem árválkodó széket, lehuppan rá, és óvatosan megböki a karomat.
- Remélem, jól érzi magát minden idők legokosabb boszorkája – mondja vidáman, mire én is elmosolyodok.
- Köszönöm, megvagyok – bólintok. – Veled minden rendben?
- Ja – tűri fel ingje lecsúszott ujját a karján. – Ideje volt már egy látogatásnak, hogy megnézzem, minden oké-e itthon.
- És? Hogy találod?
Megvonja a vállait, majd kissé oldalra döntött fejjel válaszol.
- Természetesen borzasztóan hiányzok mindenkinek – állapítja meg az orrát felhúzva. – De egyébként rendben vannak.
- És Románia? – kérdem felhúzott szemöldökkel.
- Ő is megvan – vigyorodik el.
Mindketten elnevetjük magunkat, aztán megkérdezem, hogy milyen az élete, mire mesélni kezd a mindennapjairól. Örülök, hogy meghallgathatom, boldoggá tesz, hogy Ron sora jól megy, hogy élvezi a munkáját. Már nagyon régen beszélgettünk ennyit, és most jövök csak rá, hogy tulajdonképpen mennyire hiányzott nekem. Mindketten sokat változtunk az elmúlt időben, ehhez kétség sem fér, de a barátságunk örökké barátság marad. Azt a dolgot pedig, ami az iskola után volt köztünk, teljesen normálisan zártuk le, így semmi okunk kellemetlenül érezni magunkat egymás társaságában. Lehet, hogy ez az egész cseppet sem furcsa, talán mindig csak én éreztem annak, mert hát, mégiscsak együtt voltunk...
- Szóval Charlie most kibővíti az üzletet. Rengeteg földet vett, és egy csomó klassz tervünk van.
Még mielőtt válaszolhatnék, valaki megütögeti Ron vállát, és elkezd beszélni hozzá, én pedig mosolyogva hagyom, hogy rá figyeljen, és Ginny felé fordulok. Sikerült kiszabadulnia a kérdezgető, gratulálgató lányok köréből, most úgy esik le a szomszéd székre, mint valami menekült. Felkap egy vízzel megtöltött poharat, és az egészet kiissza, aztán sóhajt egyet.
- Huh!
- Hol van Harry? – forgolódok, Ginny pedig a vállát vonogatja. – Azt hittem, minden rendben van.
- Rendben lesz - javít ki, egy újabb pohár víz után nyúlva. Szó mi szó, tényleg nagyon meleg van itt.
- Ginny!
- Tényleg nincs semmi baj – rázza meg a fejét. – Ha lenne, már rég kiakadtam volna – okít ki kissé okoskodó pillantással. Valószínűleg igazat mond, mégis aggodalmas tekintettel méregetem. – Inkább a fiúddal... akarom mondani csak-barátoddal kellett volna foglalkoznod ahelyett, hogy az én problémáimon lovagolsz. Még azt sem vetted észre, hogy lelépett. Egyébként... hé! Az előbb Jeremy elkapott, és azt mondta, nagyon jó vagyok, nemsokára randitok lesz. Te komolyan igent mondtál neki???
- Mit mondtál? – kérdezem elkerekedett szemekkel. Azonnal Malfoy széke felé pillantok, s valóban, nyoma sincs Paulnak, Luke-nak, de még a szőke exmardekárosnak se. A francba!
- Jeremy, randi.
- Előtte. Elment?
- Ó – mosolyodik el Ginny. – Igen. Szívesen mondanám, hogy féltékenységi rohamot kapott, mert éppen azt ecseteltem neki, hogy húzzon bele, különben a táncpartnered viszi el a pálmát, de nem igazán figyelt rám. Csak úgy lelépett. Furcsa, nem? – gondolkodik el. Biztos, hogy látott valamit a szőke. Biztos!
Azonnal felpattanok, és körülnézek, hátha csak tévedek, és valójában itt van valahol, de nem látom. Kétségbeesetten fordulok körbe, totálisan fölöslegesen.
- Hermione! Mi a baj? – néz fel rám Ginny kíváncsian.
- Mennem kell! – mondom, minden magam mögött hagyva. – Beszélj Harryvel! – kiáltok hátra, de a válaszra már nem figyelek.

Még a dzsekimért se mentem el, ami igazán buta és meggondolatlan lépés volt, ugyanis meglehetősen hideg van idekint. Pláne ebben a ruhában, amit talán vétek ruhának nevezni – a csupasz hátam szerint legalábbis. A kezeimet dörzsölgetve indulok a szimpatikusabb irányba, reménykedve, hogy majd találok valami gyanús utat, valami sejtelmes sikátort, vagy bármit, ahol nyomára akadok a szőkének. Őszintén remélem, hogy elfogyott a Százfűlé-főzete, nem pedig gyanús alakok követésébe kezdett, ugyanis kétlem, hogy a varázsereje elegendő lenne egy komolyabb harchoz. Még akkor is, ha nem pocsékoltuk hoppanálásra.
De sajnos elővigyázatos voltam, és a szükségesnél több bájitalt áldoztam be az estére, így már most tudom, hogy baj lesz. Szabályosan érzem a bőröm alatt a veszélyt, mintha csak hideg szellőként simogatna a baljós sötétség.
Egy kis mellékutcában sétálok éppen, amikor hatalmas zajt csap egy felboruló szemetes földhöz koppanása. Egy sötétbarna hajú alak suhan át az utcán, az árnyékos oldal rejtekébe bújva az utcai lámpa fényének leleplező sugarai elől. A megnyugvás még el sem ér, amikor már ideje is távoznia, ugyanis másodperceken belül követi egy öltönyös, elegáns ruhába bújt fickó. Fehér ingjének karja cafatokban lóg, bőrén sötét tetoválások kanyarognak, fonódnak össze, majd válnak szét újra, egyre feljebb kúszva, míg a fehér textil alá nem bújnak. Malfoy után veti magát, pillanatokon belül elnyeli a sötétség, én pedig utána indulok. Ahogy közelebb érek, észreveszem, hogy újabb szűk utca nyílik a már amúgy is meglehetősen keskenyről. Kartondobozok hegye sorakozik a magasra nyúló téglafalak között, és minden olyan csendes...
Lassan lépkedek, odafigyelve minden apró rezdülésre, de semmi jele annak, hogy akárki is lenne az utcában rajtam kívül. Pedig biztos, hogy ide jöttek! Ha Malfoy hoppanálni mert, esküszöm, hogy a saját kezeimmel fojtom meg, mihelyst megtalálom! Merthogy megtalálom, méghozzá hamar.
Dühösen torpanok meg, összehúzott szemekkel meredve az előttem kirajzolódó alakra. Előre nyújtott kezében ott éktelenkedik pálcája, melyet pontosan a vele szemben állóra szegez. Valakire, akinek sötétbarna fürtjei lassacskán szőkébe vegyülnek, felfedve valódi kinézetét.
- Ideje eltüntetnünk téged a színről, akárki is legyél pontosan – mondja a pincérnek öltözött férfi. Ezek szerint nem ismerte fel őt, szóval még nincs késő. De mit is tehetnék?
A testem gyorsabb az eszemnél, még át sem gondolom a terveimet, amikor előre vetem magam, és egyenesen a férfi nyakába ugrok. Egyik karomat a nyaka köré csavaron, cseppet sem finoman megtartva magam, míg ő a súlyomtól kissé előredől hirtelen, másik karomat pedig úgy igazítom, hogy eltakarjam a szemeit. Idétlenül lépked jobbra-balra, teljesen elveszítve a koordinációs készségeit, míg én lábaimat a törzsére csavarom, és úgy intézem, hogy magas sarkú cipőm hasznossá válva épp annyira vájjon a bőrébe, hogy már fájjon, de még ne okozzon maradandó károsodást.
- Mi a fene! – morgolódik. – Szállj le rólam! – kiáltja, őrülten hadonászva a pálcájával. Ha most varázsolna, minden bizonnyal a téglafalat találná el, mégis veszélyesnek tartom, úgyhogy Malfoy felé fordulok.
- Segíthetnél! – nézek rá felhúzott szemöldökkel.
Mozdulatlanul mered rám, kissé elnyílt ajkakkal figyelve. Elég idiótán festhetek, ez tény.
- Ne bámészkodj már! – üvöltöm. Éppen sikerül megtartanom magam, a behemót majdnem leráz a hátáról.
- El foglak találni, te hülye! – kiabál vissza dühösen.
- Dehogy találsz!
- Őrült vagy! Én mondom, totálisan megőrültél!
- Rendben van, de te azért csinálj már valamit! – sürgetem, ugyanis érzem, hogy nem sokáig bírom. A férfi ujjai szorosan a karomra csavarodnak, és teljes erőből húzzák előre a kezem. Fogalmam sincs, hogy tudok annyi erőt kifejteni, hogy ne sikerüljön egy aprócska mozdulattal leráznia magáról. Egyre erősebben fúrom a bőrébe a cipőm sarkait, talán ez segít. Vagy az, hogy túl erősen szorítom a nyakát. Te jó ég, mi van, ha nem kap levegőt?!
- Jézusom, meg fogom fojtani! Csinálj már valamit!
Erre aztán Malfoy felnevet, mire hitetlen pillantást vetek rá. Mosolyogva koncentrál, nehogy engem találjon el, de lecsúszik a lehetőségről. A pasas elveszíti az egyensúlyát, de nem előre, hanem hátra dől, így én kerülök alulra. Először a járda hidegségét érzem, aztán érkezik a fájdalom is. Az összes levegő kiszalad a tüdőmből, ahogy a férfi teste a mellkasomnak csapódik, karjaim elgyengülnek. Úgy tűnik, mégsem szorítottam elég erősen, ugyanis egy röpke másodperc alatt helyre rázza magát, megfordul, és hunyorogva magasodik fölém. Szinte biztos vagyok benne, hogy le fog keverni nekem egy hatalmasat – a pálcáját elhagyta valamikor az előző néhány másodpercben -, mielőtt Malfoy felé fordulna. Elszántan nézek farkasszemet vele, miközben próbálok levegőt venni. Aztán egyszer csak eltűnik fölülem.
Nagy erőfeszítések árán tornázom fel magam, hogy a könyökömre támaszkodva láthassam, ahogy Malfoy a gallérjánál megragadva rángatja arrébb a férfit. Félelmetes erővel csapja a téglafalnak, aztán még mindig csak a fehér textilnél fogva az ellenkező irányba lendíti a testét, egyenesen a dobozok közé célozva. Úgy tűnik, rendesen beütötte a fejét...
Elkerekedett szemekkel meredek magam elé, még akkor is, amikor a szőke leguggol velem szemben, és szórakozottan megrázza a fejét.
- Annyira buta vagy – mondja halkan.
Beharapom az alsóajkam, és kifejezéstelen arccal figyelem vonásait. Na jó, talán mégsem éppen kifejezéstelennel. Lehet, hogy egy egészen kicsikét vágyakozóvá válik a tekintetem, amikor szürke szemeit elhagyva az ajkára vándorol pillantásom.
- És ezt pont te mondod – mosolyodok el, bár igazából dühösnek kéne lennem. Vagy legalábbis megilletődöttnek, hiszen épp az előbb kaptam egy szép kis ütést a földtől. – Azt hittem, nincs magánakció.
Malfoy a fülem mögé tűr egy totálisan összekócolódott tincset, mely az arcomba lóg, és közben összehúzott szemöldökkel felel.
- Nem volt időm lenyúlni a haverod pálmáját...
Kissé oldalra döntöm a fejem, hogy a hajamat igazító ujjai helyett a szemembe nézzen. Nem mondok semmit, csak nézem az arcát, és ő sem szólal meg. Olyan különös érzésem van, összeszorul a mellkasom, és szinte sóvárgok, hogy kicsit közelebb hajoljon hozzám. Mindenem zsibbad, és ennek semmi köze az esésemhez.
De még nincs vége.
Léptek zaja hallatszik a sikátor végéből. Legalább ketten vannak, de az is lehet, hogy hárman. Malfoy pillantása azon nyomban elszakad az enyémtől, és a fejem fölött a távolba néz. Felpattan, a karomnál fogva felrángatva engem is a földről. Maga mögé húz, aztán a fal felé lökdös.
- Bújj be a dobozok közé!
- Mi?! – kérdezem felháborodottan. – Kettőnk közül nekem kéne kint maradnom! Én tudok varázsolni!
- Ahogy az előbb is tetted? – húzza fel a szemöldökét.
- Az előbb jobbnak láttam fizikai erőszakot alkalmazni – fonom össze karjaimat a mellkasomon.
- Hát persze... - mosolyodik el idegesen. – Nyomás!
- Fel fognak ismerni...
- Tök mindegy, úgysem találnak meg! Ellenben ha Téged meglátnak... Na, az már probléma. Ha pedig Minket, az egyenesen katasztrofális. Menj már!
Szívesen válaszolnék, de inkább nem mondok semmit, csak lassan hátrálni kezdek, közben végig Malfoy hátát nézve. Rajtam keresztül valóban rátalálhatnának, így aztán nem igazán éri meg kockáztatni. Egyre hangosabban hallom a földhöz csapódó cipőtalpak neszét, csoda, hogy nem érte el az alakok füleit előbbi suttogásunk, hiszen minden olyan csendes.
- Hová tűnt Roger? Remélem, nem itta le magát az a félnótás.
Egy doboztorony árnyékába rejtőzök, onnan figyelem, ahogy Malfoy hozzám hasonlóan elbújik - bár ő csak azért teszi, hogy meglepetésszerűen csaphasson le az ellenfeleire. A két férfi árnyéka egyre közelebb ér, majd tisztán ki lehet venni alakjukat. Egyikük szintén pincéröltözetet visel, míg a másik pasason egyszerű fekete nadrág van egy sötétkék pólóval. Úgy tűnik, nem az a fázós típus. Ellenben velem, engem ugyanis folyamatosan ráz a hideg mióta felálltam a földről, most pedig pláne, így, hogy a hátam ilyen közel van a téglafalhoz.
Mindketten értetlenül pislognak, ide-oda lépkednek, arrébb rugdosva a földre dobott újságokat és fóliákat, amelyek lelógnak néhány leterített dobozról. Aztán egyikük megtalálja Rogert.
- Hé! Megtaláltam! – ragadja meg a lábát a pincérnek öltözött. A kék pólós férfi összefont karokkal áll, egyenesen abba az irányba meredve, ahol Malfoy áll.
- Akkor keressük meg a többieket is.
- Micsoda? – kérdi értetlenül a Roger lábát rángató. – Úristen, de nehéz vagy, te behemót...
- Ketten vannak – jelenti ki határozottan a társa.
- Ketten?
- Nem érzed? Olyan erős ez a parfüm, hogy ha akarnám se tudnám figyelmen kívül hagyni. De egy nő, egyes egyedül nem lenne képes elbánni Rogerrel. Azért ennyire béna még ő sem lehet...
- Szóval van még valaki.
- Pontosan – bólogat a kék pólós. – És mindketten itt vannak.
Gyanútlanul tesz néhány lépést, éppen abba az irányba, ahol Malfoy áll. Fogalmam sincs, hogy nem veszi észre, de biztosan elkerüli valahogy a figyelmét a szőke, mivel megfordul, hogy körülnézzen az én oldalamon is. Még mielőtt átjöhetne hozzám, Malfoy elkapja a nyakát, és erősen magához rántja.
- Megtaláltál, baromarc – mondja halkan, aztán a földre löki a kék pólóst, akit ez cseppet sem visel meg, azonnal felpattan, és nekiesik a szőkének. A pálcájáért nyúl, és másodperceken belül felcsillan az első piros fénycsóva, mely egyenesen Malfoyt veszi célba. Aztán jön a következő, majd az azutáni, és így tovább. Én pedig tehetetlenül bujkálok, mint valami gyáva féreg! Egyre nehezebb egy helyben maradnom, miközben sorra dőlnek le a doboztornyok, és Malfoy néha-néha válaszol egy-egy gyengébb varázslattal.
- Nem vagy valami nagy szám, barátom – röhög a kék pólós. – Ezzel próbálkozol?
- A kevesebb néha több – vonja meg a vállát Malfoy, bár pontosan tudom, hogy ezt ő sem gondolja komolyan. Vagy legalábbis nem a bűbájok terén.
- Azt hiszem, Roger kikészült – kiáltja a pincér.
- Hagyd a francba! – jön a felelet. – Keresd meg a nőt.
- Miféle nőt? – nevet fel Malfoy.
- Ugye nem gondolod, hogy beveszem, hogy te fújtad be magad ezzel az orrfacsaró löttyel? – néz rá lesajnálóan. – Biztosan itt van valahol! Nézd meg kicsit hátrébb, ha itt lenne, már eltaláltam volna.
- Oké – feleli a pincér, és elindul... felém. Na, most ki kell találnom valamit.
Kétségbeesetten fordulok körbe, valami kiutat keresve. Ha nagyon óvatosan át tudnék csusszanni a fal, és a dobozok között, anélkül, hogy ledönteném őket... De talán túl szűk itt a hely. A pincér azonban egyre csak közeledik, így nincs más választásom, mindenképpen meg kell próbálnom. Már épp belépnék a keskeny résbe, amikor hallom, hogy a kék pólós férfi elkiáltja a következő átkát, mellyel megpróbálja hatástalanítani Malfoyt. A szőke a falhoz csapódik, aztán erőtlenül csúszik le a hideg kőre. Támadója föléje magasodik, egyenesen az arcába szegezve pálcáját.
- Most azonnal eltüntetem a föld színéről a barátodat, ha nem jössz elő – mondja.
- Megölsz? Ugyan – nevet Malfoy, pedig minden esély megvan rá, hogy most valóban búcsút mondhat a földi létnek.
- Meg én!
- Nem hinném, hogy ezzel bármire is mész.
- Ha másra nem is, legalább a barátnődet előcsalogatom.
- Remélem, nem sikerül.
Rémültem zihálok, olyan ütemben, hogy csoda, hogy nem hallják meg. Fejemet a falnak döntöm, ujjaimat pedig a számra szorítom, de még így is túl hangosnak tartom magam.
- Majd meglátjuk – feleli, s szinte hallom a hangjából a gúnyos vigyort. – Rajtad múlik az élete! – kiáltja el magát. Gyere, vagy meghal. Te meg szólj a többieknek, hogy jöjjenek. Megvan a következő – magyarázza a társának.
- Nem igazán számít – vágja rá Malfoy, még mielőtt folytathatná a fickó. Oldalra döntött fejjel fordul felé, érdekesnek tartja, így aztán rákérdez.
- Ezt hogy érted?
- Tudod, olyan magányos típus vagyok... - viccelődik Malfoy, nekem pedig elmúlik a zihálásom, és kíváncsian hallgatom, hogy mit mond. – Nem igazán tűnne fel az embereknek, ha nem látnának többet – vonja meg a vállát. – Talán még szívességet is teszel néhányuknak.
Utálom, ha valaki a fordított pszichológiával foglalkozik. Ugyanakkor Malfoy talán csak próbál időt nyerni... Nekem.
- Gondolod?
- Hát persze. Nincs itt senki, aki különösebben hiányolna.
- Még a végén megsajnállak... - nevet fel gonoszan a kék pólós. Szegény pincér még mindig nem bukkant rám... Igazán béna.
- Ugyan. Nem fontos.
És akkor meghozom a döntésem. Talán nem túl logikus, de mindenféle furfangos ötlet nélkül kiugrok a dobozok közül, és dühöngő őrült módjára szegezem magam elé a pálcám, átkok hegyét zúdítva a Malfoy előtt álló férfira. Valamiért nem számít az érkezésemre, így elsőre sikerül meggyengítenem. Már eszméletlenül borul Malfoyra, amikor még mindig rajta gondolkodom, pedig már rég meg kellett volna fordulnom. Ez azonban csak akkor jut eszembe, amikor elkapja a vállam a pincércuccba bújt férfi, és erősen hátraránt. Küldök rá egy lefegyverző átkot, de a pálcája elvesztése nem okoz különösebb gondot neki, felém rohan, kicsavarja a pálcát a kezemből, elhajítja, és jól az oldalamba vág, olyan erősen, hogy a földre zuhanok. Akármennyire is fáj, nincs időm megpihenni, azonnal tolni kezdem magam a dobozok irányába, hátrafelé, lehetőleg minél távolabb tőle. Ő azonban elkapja a lábam és kíméletlenül visszahúz.
Az istenit, soha többé nem veszek fel nyitott hátú ruhát!!!
Annyiszor megrúgom, ahányszor csak tudom, minden erőmet bevetve, távol tartva magamtól, miközben próbálom kitalálni, mennyire került messzire a pálcám. Abba az irányba nézek, amerre elhajította, és meglátom, ahogy Malfoy, miután ledobja magáról a kék pólós, eszméletlen férfit, egyenesen a földön pihenő pálcám után veti magát. Megcélozza a pincért, aki ugyancsak eszméletlenül zuhan rám végül.

Egy percbe se telik bele, hogy Malfoy leszedje rólam a férfit. Óvatosan felülök, próbálok nem felszisszenni a fájdalomtól, miközben égető érzés fut végig a hátamon.
- Jól vagy? – szól Malfoy rekedt hangon. Lassan bólintok egyet, mire sóhajt, és újfent mellém guggol. – Muszáj lesz hoppanálnunk.
- Nem hinném, hogy elég erőd maradt – rázom meg a fejem.
- Egy próbát megér – vonja meg a vállát, aztán átkarol, és magához szorítva összeszorítja a szemeit. Fogalmam sincs, hogy találta meg a pálcáját ilyen gyorsan, vagy, hogy egyáltalán hogy maradt elég ereje. De eltűnünk a kis utcából, még mielőtt megjelenne az erősítés...

A következő pillanatban a nappalim padlóján találom magam, még mindig Malfoy karjaiban. Hirtelen elönt a megnyugvás, szinte megremegek a rám törő érzéstől. Erősen szorítom a karját, hogy még legalább egy percig ne engedjen el, ugyanis nem bírnám ki, ha magamra hagyna most. Vagy inkább én nem akarom őt magára hagyni. Azt akarom, érezze, hogy nekem igenis szükségem van rá, még akkor is, ha néha legszívesebben felképelném, akkora baromságokat csinál.
Malfoy a fejem búbján pihenteti az állát, míg én a mellkasának dőlök, és sóhajt egyet.
- Talán – mondja Malfoy halkan.
- Hm? – kérdem értetlenül, nem is sejtve, hogy egy korábbi, viccből feltett kérdésemet válaszolja meg.
- Talán hiányoznál.