With you under the stars |N.H. ff| BEFEJEZETT

6. Egy kis kiruccanás

- Akkor... Most elmész? - nyeldestem a könnyeimet.
- Holnap jövök is vissza. Vagy... Gyere el velem - dobta be az ötletet.
- Komolyan gondolod? - csillant fel a szemem örömömben. - Persze, hogy megyek - ugrottam a nyakába, mire megszólalt az üzenetjelzője, ő pedig azonnal kikapta a zsebéből a készüléket.
- Ma délután kimegyünk a reptérre, vár minket egy magángép, mert azzal el tudunk surranni a rajongók mögött.
Átmentem és szóltam apának, hogy elutazom, aminek nem nagyon örült elsőre, de aztán belátta, hogy mégiscsak tizennyolc éves vagyok. Bepakoltam a táskámba két alsóneműt és két pólót arra az esetre, ha történne valami, aztán vissza is mentem, miután elköszöntem apától. Nicknél eltöltöttük azt a pár órát, ami volt. Beszélgettünk, megebédeltünk és egymás karjaiban ülve beszélgettünk.
- Ha lesz időnk elmegyünk barangolni? Régóta látni szeretném Hollywoodot - néztem fel rá az ölében fekve.
- Nincs sok látnivaló, de ha nagyon szeretnéd, akkor maradunk még egy napot és megnézzük a várost. Bár ha odaköltözöl velem bármikor körbevezetlek. Csak egy szavadba kerül és már jön is a külön bejáratú idegenvezetőd. 
Imádom. Imádom, amiért ennyire szeret. Apa után nekem ez hatalmas... Nem tudtam befejezni a gondolatmenetemet, mert a követező pillanatban egy hatalmas ajtócsapódás, rongálások és üvöltés zaja hallatszott a lakásunk felől. Ránéztem Törpére (amúgy nem az a maga 172 centijével, de a származásából adódóan ez a becenév ragadt rá általam), aki egyből kiolvasott mindent a tekintetemből, így én hazafutottam, ő pedig az ajtóból figyelt.
- Apa! Apa, mi történt? - rohantam oda hozzá aggódva.
- Te csak kussolj. Nem értesz semmit - mondta apa teljesen részegen. Szemei és arca beesettek voltak, mintha nem is ezen a világon lenne. Rémisztő volt.
- Apa... Te részeg vagy. Mi... Mi történt? Anya betegségének kiderülése óta nem ittál egy kortyot sem.
- Kussolsz! - ezzel nekem esett és ott ütött ahol ért. Tudom, nem szép dolog, de visszaütöttem. Hiába vagyok jól nevelt, önvédelmet kellett alkalmaznom. - Mindenről te tehetsz! Gyűlöllek! -Már Nick is jött, hogy segítsen, de így is addig vert, amíg már nem tudtam felállni. Közölte, hogy haza se jöjjek többet így összecsomagoltam a maradék holmimat is és végleg elhagytam a családi fészket.
- Mi történhetett? - kérdeztem a konyhába érve immár Nick és Emma társaságában.
- Ezt már soha nem tudjuk meg - fogta meg a kezem Nick. - Remélem. 

Délután el is indultunk a reptérre és amikor már gépen ültünk sokkal nyugodtabb voltam. Végre nem volt senki, aki bántson. Csak én és Nick.
- Hozhatok valamit uram? - jött oda a légi utaskísérő.
- Kérsz valamit drágám? - fordult felém Nick mosollyal az arcán. 
- Nem köszönöm - néztem a lányra, az arcomon pedig mosoly terült el. - Mikor érünk oda?
- Még nagyjából fél óra - adott választ a kérdésemre, majd egy mozdulattal az ölébe húzott.
Amikor leszálltunk a gépről Nick menedzsere várt minket a kijáratnál. Azonnal pattantunk is be a kocsiba és elindultunk, tíz perccel később pedig egy tévé stúdió előtt találtuk magunkat. Ott a műsorvezető Nicknek (és ki tudja miért, nekem is) mondott egy rövid összefoglalót, hogy mire számíthatunk a műsorban.
- Tíz perc! - hallottam az egyik belsőst, aki a helyiségben sürgött-forgott.
Így is lett. Nyolc perc múlva elkeztek minket beállítani (vagyis egyelőre csak Nicket és a műsorvezetőt) aztán pedig elkezdődött a műsor.
- Köszöntök mindenkit a ma délutáni adásban. A mai vendégünk egy, a tinik körébe igazán nagyon kedvelt személy. Jóképű, izmos, sármos... Tényleg nem értem, miért kedvelitek őt. Mai beszélgetőpartnerem nem más, mint Nick Morrison - konferálta fel a műsorvezető. - Szia Nick!
- Szia! Köszönöm a meghívást.
- Az utóbbi napokban viszonylag keveset lehet hallani rólad. Mi ennek az oka?
- Egy kis szünetre volt szükségem, hiszen fél éve nem láttam a családomat és azt a személyt, aki mindennél többet jelent nekem. Így aztán a menedzseremmel megbeszéltük, hogy most öt hónapig otthon vagyok. Bevallom őszintén, az, hogy itt vagyok, az a menedzserem hibája, mert nem jelentette be a sajtónak. Viszont egy kicsit sem bánom, hogy jöttem - mesélte Nick.
- Ezek szerint a nagy Nick Morrisonra rátalált a szerelem?
- Már vagy két éve. Csak egy nyápic kis hülye voltam és csak most vallottam be neki. Két és fél hete. Vagyis inkább két hete, huszonhárom órája, öt perce és harminchat másodpercre. Na jó, azért ennyire nem számolom. Bár ha visszamehetnék az időben, megtenném. 
- Nahát. Ezt nem is gondoltam volna. Tényleg ilyen félénk vagy a lányokkal?
- Nem, csak vele. Négy éve ismerem és mindennél többet jelent. Féltem attól, hogy ha bevallom, mindennek vége.
- Őt esetleg láthatják valamikor a rajongók?
- Hát... Mivel velem jár így a sajtó elöli bújkálás elkerülhetetlen lesz neki.
- Bemutatnád őt nekünk? Mesélhetne egy kicsit a kapcsolatotokról.
- Egész nyugodtan.
- Akkor most jöjjön Annabella Moor - konferált fel a műsorvezető, én pedig helyet foglaltam a manóm mellett. - Szia.
- Szia.
- Hogyan mondtátok el egymásnak az érzéseiteket? 
- Először én voltam, aki elszólta magát. Nem mertem neki elmondani, de végül megtörtént. A reakciójából ítélve viszont jól titkoltam az érzelmeimet, mert nem is sejtette. Igaz törpe? - néztem rá, mire ő egy homlokpuszi kíséretében átölelt.
- Igen, ez igaz. Megkönnyebbültem, amikor kiderül, ugyanolyan érzéseink vannak egymás felé.
- Miután visszajössz ide, mennyire lesz nehéz elválnotok?
- Iszonyú féltékeny vagyok, úgyhogy egy picit nehéz, de mindent átvészelünk. Vagyis nagyon remélem. Illetve várjunk. Nem is kell elválnunk. Akkor már végez a szóbelijével. Becsomagolom őt is a bőröndbe és jön velem. 
- Jövőre nézve mik a terveid?
- Egy leánykérés biztos, aztán... A következő albumomon való dolgozgatás, ha visszajöttem, idővel család... Meg természetesen a barátokra is kell időt szánni.
- Leánykérés? Hoppá. Ennyire komoly lenne a dolog?
- Rejtett utalásokkal, de az összes dalom az én angyalkámról szól. Szerintem nem kérdés, hogy ezt komolyan gondolom-e.
- A következő albumodról, ha már szó esett. Hogy haladnak a munkálatok?
- Hát ugye még van három hónap a munkaszünetemből, ami alatt semmiképp nem szeretnék nagyon munkával foglalkozni. Majd utána. - Ledöbbentem.
- Három hónap?
- Addigra már rég túlesel a szóbelin, úgyhogy jössz velem. Nem hagylak itt. Mintha nem hallottad volna az előző mondatomat - adott egy puszit a fejemre.
Abban a pillanatban egy másfél év körüli kislány kezdett el szaladgálni a kanapék körül, mire közölte az operatőr hogy szünet.
- Ana! Gyere ide - szólt oda a kislánynak a műsorvezető és az ölébe vette. - Ne rohangálj. Nem szabad. Anya most dolgozik.
- Bocsánat - nyöszörgött a kislány.
- Nézd! Velük beszélgetek most. Köszönsz nekik? - mutatott felénk.
- Sziasztok - integetett vidáman a kislány, majd minden szó nélkül odament Nickhez. - Felmászhatok a bácsi ölébe? - nézett az anyukájára.
- Felmászhatsz. Gyere hercegnő - kapta fel és azonnal elkezdett játszani vele. Már akkor láttam, hogy nagyon jó apa lesz. - Kapok puszit? - kérdezte, amikor vége volt a szünetnek. A kislány azonnal egy cuppanós puszit nyomott az arcára és le is ugrott.
Folytatódott az interjú, amikor pedig végeztünk Nick menedzsere Paul nekiállt egyeztetni a gép pilótájával. Aki mint kiderült csak holnap reggelre tud felszállási engedélyt szerezni. 
- Semmi gond. Addig megmutatom Bellának a várost.
- Rendben. Foglaljak szállodát vagy...
- Felesleges. Elviszem a lakásig - veregette vállon a menedzserét.
- Rendben - válaszolta a férfi, de valami nem tetszett a hangjában.
- Mi a baj Paul? - kérdezte Nick együttérzőn.
- Nemrég hívtak, hogy elment - csuklott el a hangja.
- Részvétem - ölelte át szorosan a férfit, aki viszonozta az ölelést. - Tudtad, hogy egyszer el fog jönni. Legalább nem szenved.
Amikor bementünk a lakásába győzött rajtam a kíváncsiság és rákérdeztem, mi történt.
- A felesége nagyon beteg volt. Leukémiás. Amikor utoljára láttam a kórházban már nagyon gyenge volt.
- Szörnyű lehet ilyen fiatalon elveszteni azt az ember, aki minden reggel melletted feküldt. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha elveszítenélek.
- Nem fogsz. Ezt megígérhetem.