With you under the stars |N.H. ff| BEFEJEZETT

2. Újra veled

 Eljött a reggel. Amikor már a kávém után még mindig a konyhában ültünk folyamatosan csak unszoltam apát, hogy menjünk már a reptérre. A kávéja elfogyasztása után be is adta a derekát, de előbb felöltözött. Szép is lett volna, ha pizsamában kísér el a reptérre. Nem?
- Mikor érünk oda? - kérdeztem öt percenként.
- Felpörgött kisegér, lődd le magad - válaszolta apa nevetve. - Tíz perc és ott vagyunk. Nyugalom. Addig olvass.
Próbáltam is olvasni, de csak nagyon nehezen sikerült. Amikor apa leállította a kocsit mindent eldobva - na jó, nem szó szerint - szálltam ki a kocsiból és futottam a bejárat felé, ahol bevártam apát.
- Nyugi van. Még csak nyolc óra lesz. Mit írt, mikor jön be a gépe?
- Nyolckor - adtam választ és már mentünk is befelé.
Bent várakoztunk, egy picit körbenéztünk, majd amikor bemondták, hogy Nick gépe hamarosan beér egyből odahúztam apát a kijárat elé, ahol a többi családtag és barát is állt.
 Percenként néztem az órámra, mígnem nyolc órakor elkezdtek kiszállingózni az emberek, nyolc óra ötkor pedig megláttam őt. Ugyanolyan helyes, mint emlékeztem. Szőke felálló haja most is olyan tökéletes, mint fél évvel ezelőtt. Miközben hanyagul állt ott két bőrönddel a kezében farmerban és rövid ujjú fehér pólóban, mintha keresett volna valakit. Aztán megakadt rajtam a szeme és odaszaladt. Azon nyomban felkapott és szorosan ölelt. Mintha nem akart volna elengedni. Bár az érzés kölcsönös volt, csak nem ugyan az a dolog vezérelt bennünket. Engem a szerelem őt meg a hű barátság.
- Törpe - sírtam el magam. - Én kicsi ír törpém.
- Itt vagyok - szorított magához.
- NICK!!! - hallottam egy lánycsoportot, én pedig azonnal melléugrottam. 

 Egy csoport tini, telefonokkal és őt ábrázoló képekkel a kezében. Ő csak bocsánatkérően nézett rám, amiből azonnal tudtam, hogy választ fogok kapni a kérdéseimre, amint kettesben leszünk. Nem tudtam, mi folyik itt, de nagyon érdekelt. Csak néztem, ahogy fotózkodik és aláírja a lányoknak a képeket.

- Nos... Nem is tudom, hol kezdjem - kezdte, amikor beszálltunk az autóba. - Fél éve az egyik ismerősöm volt olyan hülye, hogy elküldte a nagybátyjának az éneklős videómat, ő pedig azonnal felkapott. Azóta futok és...
- Most is csak ezért jöttél ide? - tettem fel a kérdést, ami még foglalkoztatott.
- Nem. Épp ellenkezőleg. Pihenni és kikapcsolódni jöttem ide. Hozzád és a szüleimhez. Hisz itt vannak azok az emberek, akik számítanak nekem. Most nem akarok a munkámra figyelni. Csak rátok. - Ez a pár mondat akkora örömmel töltött el, hogy csak vigyorogni tudtam, mint a vadalma.
Az út további részében be nem állt a szánk. Végig beszélgettünk, mígnem megérkeztünk a lakásunkhoz. Ő is bejött velem. Nem merte hazavinni a cuccát, vagy nem szabadul otthonról. Pedig a szomszédban lakik. Én is át tudnék menni hozzá, de azt meg nem szeretné, mert mind a ketten tudjuk, milyen az anyja. Folyamatosan azzal faggat, van-e köztünk valami. Nincs. Még. Viszont nem is hiszem, hogy lesz.
- Átmegyek. Szerintem délután még átjövök, de holnap úgyis találkozunk - adott egy puszit az arcomra, majd apával kezet fogott és kiment. Én meg mint aki megőrült, elkezdtem sikítani.
- Bella! Sss. Megjött, itt van, most már nyugi. Én meg hamarosan megyek dolgozni. El leszel egyedül?
- Persze. Az elmúlt öt hónapban már megszokhattam volna - csuklott el a hangom.
Hogy mi történt öt hónapja? Édesanyám meghalt autóbalesetben. A kórházban már nem tudták megmenteni az életét.
- Bella... - kezdte apa, de nem hagytam, hogy végigmondja.
- Megleszek. Menj csak. - Ezzel felmentem a szobámba, ami pont Nick szobájára nézett. Ott ült az ágyán és olvasott, én pedig csak sírtam. Amikor elszakítottam róla a tekintetem megfordultam utat biztosítva a sós könnyeimnek, amik az arcomon végigfolyva a paplanomra hullottak. Néhány perc múlva. A könnyeimet letörölve nyitottam meg Nick üzenetét.
Baj van? - olvastam az üzenetet.
Nem - pötyögtemba választ.
Nem tudsz hazudni. Akkor minek fordulnál el az ablaktól? - jött a következő üzenet. - Gyere az ablakhoz.
Oda is lépkedtem, ő pedig kinyitotta az ablakot. Én sem tettem másképp és így beszélgettünk órákon keresztül, kiöntöttem neki minden gondomat, bajomat.
- Miért nem tesztek valamit apuddal?
- Szerinted mennyire figyelnének rá? Velem se foglalkoznak. Pedig látják, mit művel velem a suli. Nem egyszer betegedtem már bele, aminek te is tanúja voltál - néztem a csodálatos tengerkék szemeibe.
- Gyere át. Ne üldögélj otthon egyedül - mosolygott rám azokkal a gyönyörű ajkaival.
- Nem zavarok?
- Dehogy. Csak anyum van itthon.
- Futok - ezzel tényleg elfutottam és öt perccel később már csengettem is a házuk ajtaján.
- Gyere - engedett be Nick.
- Ki jött? - hallottam Emma hangját a konyhából.
- Bella - válaszolta, ezt követően pedig hallottam, hogy Emma futni kezd.
- Szia - köszönt Emma kedves mosollyal az arcán. - Hogy vagy?
- Csak a szokásos. A suliban terrorizálnak, otthon meg nyugalom van. Most viszont egy picit megnyugodhatok, hogy Nick itt van.
- Van kedved segíteni az ebédben? - kérdezte tőlem Emma, én pedig azonnal bólintottam.
- Addig én kipakolok. - Ezzel el is indult felfelé.
- Na mesélj. Mi a baj? - kérdezte, én pedig hirtelen azt sem tudtam, mire gondol. - Egy anya mindent észrevesz. Itt nem csak a sulival van gond - nézett a szemembe. - Fiú ügy?
- Igen, én... Nem tudom, hogy mondjam el neki. A reptéren majdnem megtettem, de akkor letámadták a rajongói és... Nem volt alkalmam. Utána meg már nem mertem. Talán ez egy jel, hogy nem kéne reménykednem.
- Soha ne add fel - nézett rám sejtelmesen.
Egy ideig még beszélgettünk, aztán megjelent Nick. Próbáltam úgy viselkedni, mint máskor, ami úgy tűnik, sikerült is. Ebéd közben is nagyon jóízűeket beszélgettünk, amire hazaért Daniel is, Nick apukája. Ugyan olyan szőke a haja, mit a fiának.
- Bella - hallottam Daniel hangját. - Örülök, hogy átjöttél - ölelt át.
- Nem ártott. Rég nem voltam, pedig a szomszédban lakok - nevettem.
- Bármikor szívesen látunk - ölelt át hátulról Nick. - Hiányoztál.
- Te is törpe - gördült le egy könnycsepp a szemem sarkából. - Mikor mész vissza?
- Már most unod a fejem? Akkor vissza is megyek - fordította el a fejét játszott sértődöttséggel.
- Dehogy unom. Nagyon vártam, hogy újra találkozzunk.
- Öt hónap múlva kell csak visszamennem. Addig lemondtuk minden koncertemet, hogy egy kicsit lazítsak.
- Jesszusom - fogtam a fejemet. - Akkor minden nap tanúja lehetsz a nyomoromnak.
- Épp ezért fogok bemenni. Nem tűröm, hogy így bánnak veled - nézett rám komoly tekintettel.
- Biztos látni akarod, mi folyik ott? - néztem rá félve.
- Nem arról van szó, hogy látni akarom-e. Hanem arról, hogy nem hagyom, hogy bántódásod essen.
- Köszönöm - suttogtam meghatódva.
Egészen estig beszélgettünk és csak akkor eszméltem fel, amikor megszólalt a telefonom.
- Még mindig odaát vagy? - érdeklődött apa a köszönést követően.
- Igen. Máris megyek. Elbeszélgettük az időt. Ne haragudj.
- Semmi gond. Maradj, ameddig szeretnél, csak gondoltam megkérdezem. Vacsorát melegítsek?
- Igen. Mindjárt megyek. - Ezzel letettem a készüléket.
- Álmodj szépeket - nézett mélyen a szemembe.
- Amióta ismerlek csak azt álmodok - csúszott ki a számon.