My soul's pieces

#ialwaysknew

Tizennyolc évet vártam, de mindhiába. A lehetőség mindig az orrom előtt hevert, sőt ha pontosabb akarok lenni, közvetlenül a szomszédban. De én mindezalatt az idő alatt túl gyáva voltam ahhoz, hogy lépjek és nem meglepő módon elbaltáztam. Ezt is. De most már késő. Reggel átjött Kat, hogy hallottam-e a nagy hírt, hiszen már az egész kisvárosban körbejárt a pletyka. Ironikus, hogy mégis én vagyok az utolsó, aki megtudja. Jellemző. Bár a kapcsolatunk sosem volt több barátságnál, talán közölhette volna velem a hírt, annak ellenére is, hogy az utóbbi időben eltávolodtunk. Nos, talán túlzásba estem, amikor kb. két hónapja részegen kiabáltam az ablaka alatt, hogy szeretem, de komolyan gondoltam. Tudjátok, hogy van ez...az alkohol felbátorít meg minden. Meg amúgy is kiakasztott, hogy azzal a kalácsképű Brian Armstronggal kezdett randizni. Förtelmes az a fószer, én mondom nektek. Tenyérbemászó és ami a leghihetetlenebb, hogy ezt szinte mindenki beveszi. Mindegy szóval azóta nem áll szóba velem. Szerintem ez elég prűd hozzáállás, de az is lehet, hogy én vagyok a seggfej. Nem tudom és nem is érdekes, így is-úgy is szeretem őt. Kérdezhetnétek, hogy miért nem léptem, ameddig volt lehetőségem. Nem tudom. Valószínűleg, mert egy rakás szerencsétlenség vagyok. De hát nézzetek már rám! Koptatott farmer, fejbe húzott kapucni és unásig hordott tornacipő? Ugyan. Hol vagyok én hozzá képest? Ő tökéletes. Gyönyörű, okos és kifinomult. Ráadásul ő nem akar itt megrohadni, mint én. Neki tervei vannak...amik úgy néz ki meg is valósulnak. Mindig is színész akart lenni, ez volt az örökös szenvedélye már kiskorától kezdve. Emlékszem folyton belerángatott a szüleinek tartott előadásaiba, amit az udvarukon rendezett. És mennyire jó, hogy kitartott az álma mellett. Őt várja New Yorkban a casting és még ki tudja mennyi csodálatos dolog, én pedig itt maradok. A fiú a szomszédból. Vajon így fog rám emlékezni?

Most ülök a szobában és az ablakon át bámulom a csendes utcát. Hamarosan jön érte az autó és elviszi. El tőlem. El az emlékeinktől. Hirtelen a parafatáblára tűzött képre pillantok. A kép két éve készült a játszótéren, Kat fotózta, mi pedig egymással szemben, jégkásával a kezünkben nevetünk. Imádta a jégkását. A zöld almás volt a kedvence. Gondterhelten sóhajtok és sötét hajamba túrok. Gyáva vagy. Gyáva vagy. Gyáva vagy. - ismételgetem magamban.

Egy fekete, sötétített ablakú autó gördül be az utcába és megáll a házuk előtt. A bejárati ajtó nyílik, a szülei és ő is kisétálnak a kapun a bőröndökkel. Búcsúzkodni kezdenek, miközben egy fickó kiszáll az autóból és beszédbe elegyedik az édesapjával. Annyira büszkék rá. Én is az vagyok, de ő felém se hederít. Aranyszőke haját lágyan simogatja a szellő, miközben visszafogottan összenevet az idegen férfival. Újra a szüleihez fordul és elköszönnek egymástól. Elkapom a tekintetem és mindenféle meggondolás nélkül a falba ütöm az öklöm. A fájdalom bár nem vészes, mégis átjárja az egész testem. Túl sokszor bánták már az ujjperceim, hogy elmenekültem a kihívás elől. Elég volt.

- A rohadt életbe. - suttogom magam elé, majd felpattanok és kiviharzok a szobámból, le a lépcsőn, majd ki a bejárati ajtón. Éppen készül beszállni az autóba, amikor megpillant és kérdő tekintettel mered rám. Az autó nyitott ajtajához futok és lihegve lefékezek a jármű előtt álló zavarodott lány előtt.

- Anne...Szeretlek. - mondom ki alig hallhatóan, ennyi elvesztegetett év után. Zafírszín szemei kíváncsian csillognak. Ajka halvány mosolyra húzódik, arcán alig látható pír jelenik meg. Lassan felemeli a kezét és gyengéden megsimítja az arcom.

- Tudom. Mindig is tudtam. - szól lágy hangon, majd becsukja az ajtót, a kocsi pedig elindul. Kihajt az utcából és teljesen eltűnik a láthatárról.

2018.08.17.