My soul's pieces

#lateconfession

Végre lezajlott a ballagás. Az osztályteremben voltunk,az ofő beszédet mondott,mi pedig még egyszer utoljára elfoglaltuk azokat a padokat,amelyeket négy éven keresztül koptattunk egész ezidáig. Körbenéztem a teremben. Az osztálytársaim arcán meghatódottságot véltem felfedezni. A lányok könnyeztek, a fiúk pedig komoly arccal figyelték az osztályfőnököt,aki néha lopva pillantott a kezében tartott apró fecnire,ahová felírta,hogy miről akar beszélni. Régi szokás,de beválik..így legalább semmit nem felejt el. 

Hirtelen az előttem ülő lány felé fordítottam a fejem és a most gondosan loknikba göndörített aranybarna haját kezdtem pásztázni,ami lágyan omlott a hátára. Gyönyörű,mint mindig. Én viszont elbasztam,de ezt hamarosan ő is megtudja.

Az osztályfőnök pedig csak beszélt és beszélt. Beszélt az osztálydekorációról,a megmaradt osztálypénzről,az évkönyvekről,az érettségiről és rólunk,mint osztályközösségről. Ő is tudta. Mi is tudtuk. Még nem lehet vége. Nincs itt az ideje. 

 - Most,hogy a végére értem - mondta végül - talán legtöbbetek meglepetésére,az egyik osztálytársatok szeretne szólni néhány szót. - jelentette ki,majd leült a tanári asztalhoz és felém biccentett. Nagy levegőt vettem,testsúlyommal kitoltam a székem,majd felálltam és a tanáriasztal elé sétáltam. A legtöbben megrökönyödve bámultak rám,mintha éppen egy robbantásra készülnék. Nos,lássuk be, biztosan nem az osztály egyik népszerű,rossz tanuló,sportoló fiújáról gondolták volna,hogy ballagási beszédet tartson. De hát a népszerűség sem az én választásom volt. Beletúrtam a hajamba és végignéztem rajtuk. Rajtuk,akikkel annyi mindent éltünk át együtt.

 - Na,szóval - köszörültem meg a torkom - ahogy elnézem a képeteket bizonyára most meg vagytok lepve. Talán ha fordított lenne a helyzet én is hasonlóképpen éreznék,de ti talán nem tudjátok,hogy ez a négy év többet jelentett nekem egyszerű tengés-lengésnél. Mi egy közösség vagyunk. Egy közösség,tele csodálatos emberekkel,akiknek rengeteg közös emléke van. Gondoljatok csak az osztálykirándulásokra vagy az iskolai bálokra...Vagy arra az emlékezetes diáknapra,amit mi szerveztünk..Persze ott voltak az egyszerű hétköznapok is,amikor Mr.Stevenson-t szinte a sírig kergettük az ökörségeinkkel - néztem az ofőre - vagy,amikor a portás razziát tartott nálunk,hiszen még ő is tudta,hogy csak mi vagyunk képesek olyasmire,hogy elvisszük a portásfülkéből a tévét... - a legtöbben felnevettek,nekem pedig megakadt a tekintetem azon a csillogó mélykék szempáron,de hirtelen elkaptam a fejem. - De gondolhatunk akár a legegyszerűbb szituációkra...házi másolás,puskaírás,félholt állapotban tettetni,hogy élsz,miközben mindenki tudja jól,hogy rohadtul semmi kedved itt lenni. De én mégis úgy érzem,hogy ezek azok az évek,amelyekre öt,tíz vagy akár tizenöt év múlva hálásan fogunk visszatekinteni. Ugyanis bármennyire nehéz volt néha,szerintem mindannyiunknak volt egy támasza,ami segített túlélni. Egy könyv,egy sorozat,az egyetlen tantárgy,amit szeret stb...Nekem is volt ilyen..

 - Drogok! - kiabálta be Max,a legjobb haverom. Újra nevetni kezdtek.

 - Vicces vagy,de nem. Nekem ez a támasz egy személy volt. - ekkor tekintetem újra a mélykék szempárt kereste,amelyben ezúttal döbbenet tükröződött. Aprót biccentettem,majd folytattam. - Igazából ezt reménynek is nevezhetném. Remény,valami olyasmiért,amiről tudod,hogy soha nem kaphatod meg. Igen srácok,ez elég nagy szívás. Nem tudom tudjátok-e milyen nap,mint nap bejönni ide,látni őt,látni,hogy tökéletesen megvan nélküled és semmi,de semmi szüksége nincs a társaságodra. Bizony,fájdalmas. Próbáltam túllépni,először azt gondoltam,hogy ez is csak egy újabb gyerekes hülyeség,amit majd kinövök. De nem nőttem ki. Négy év után sem múlt el az érzés,ami felötlött bennem,ahányszor csak összenéztünk vagy ahányszor csak nevetni láttam. Mikor beült a barátnőivel egy-egy kosáredzésre,belül vigyorogtam,mint egy agyalágyult,még annak ellenére is,hogy tudtam, nem miattam van ott. Néhanapján felbátorodtam,úgy döntöttem oda megyek hozzá és beszélgetni kezdek,de minden egyes alkalommal inkább gondolatban fejbe vertem magam,ahelyett,hogy cselekedtem volna. Hiszen mit akarna ő pont tőlem? Tőlem,aki az évek alatt annyit se szólt hozzá,hogy "menj a francba"? Aki felkérhette volna a bálon táncolni,de nem tette,mert túl gyáva volt hozzá? Ő az én szememben mindig is különleges lány volt. Csinos,intelligens és imád olvasni. Mindenki szereti. Őszintén,mit keresne a közelében a lusta,semmirekellő csapatkapitány,akinek dicsőség a kémia kettes év végén? Már túl késő visszafordítani a dolgokat. Az idő már nem pörög vissza,én pedig talán örökre átkozni fogom magam ezért. Talán egyszer majd a pokolra jutok,mert valójában még mindig félek...Mert menthetetlenül és visszafordíthatatlanul beleszerettem... - minden szempár rám szegeződött. Olyan csend lett a teremben,hogy még az is hallható lett volna,ha egy porcica tüsszent. Ránéztem...engem nézett,de hirtelen lesütötte a szemét. Szinte érinteni lehetett a feszültséget a helyiségben - Igen,tudom..nagy szó - folytattam - De tudva azt,hogy talán ez az utolsó lehetőségem,hogy a tudtára adjam,többé már nem érdekel mit veszíthetek. Mindannyian más-más egyetemekre megyünk tovább,szóval meg kell ragadnom ezt az utolsó alkalmat. Először beleszerettem a gyönyörű szép fényes hajába,amely minden matekórán elvonta a figyelmemet a sinus és a cosinus függvényről. Aztán beleszerettem az illatába,ami minden reggel körüllengte,mikor leült elém és hátradobta a haját. Valóban gyönyörű lány,de ami ezt tette velem,azok nem a külsőségek voltak. Beleszerettem a lelkébe. Abba a csodálatos lélekbe,amely tele van érzésekkel és gondolatokkal,amelyeket nem fél hangoztatni irodalomórán,mert mégis ki a francot érdekel mások véleménye? Szerettem hallgatni,ahogy a barátnőivel csacsogott apró semmiségekről a rövid szünetekben. Valósággal kínzott,hogy csak egy karnyújtásnyira van,de mégis olyan távoli. Sokáig úgy éreztem,csak szívességet teszek neked,ha kerüllek. - néztem rá komolyan - Talán így is van,de később eljött az a korszak,amikor párkapcsolatod lett,én pedig tomboltam. Tomboltam,mert tudtam,hogy elcsesztem,mert tudtam,hogy most már semmiképp nem lehetsz az enyém és fájt azt látni,hogy mással vagy boldog. Mert így legalább boldog voltál,illetve vagy. De persze mit tehettem volna? Tudod Juliet, annyira sajnálom,bár lehet másodperceken belül az arcomba röhögsz,de én akkor is sajnálom,hogy túl gyáva voltam...gyáva ahhoz,hogy őszinte legyek..ahhoz,hogy szeresselek. - A lány arcán legördült egy könnycsepp..majd még egy és még egy. Talán ezzel csak még jobban elbasztam. A francba. A többiek közül néhányan hitetlenkedve bámultak rám és voltak akik csendesen mosolyogtak. Senki nem mondott semmit,ez a csend pedig kezdett felemészteni. Pár másodperc múlva az ofő megszólalt. - Gyerekek,szerintem ideje visszamenni a tornaterembe, a szüleitek már várnak rátok. - mondta és elkezdte kiterelni az osztály tagjait. Kettőnket kivéve. Mikor végre becsukódott az ajtó és kettesben voltunk Juliet kérdőn nézett rám. - Ez meg mi volt?

 - A szomorú igazság. - hajtottam le a fejem.

 - Nem értelek...Ha ez tényleg igaz,négy év után miért csak most jutottál el addig,hogy ezt elmond? - kérdezte,majd megdörzsölte a homlokát.

 - Jobbat érdemeltél. - vontam vállat szomorúan.

 - Ó igen? És nem gondolod,hogy jogomban áll eldönteni,hogy kit érdemlek? - rivallt rám.

 - Persze,de...

 - Te komolyan elhitted,hogy azért jártunk be keddenként az edzésre,hogy Mrs.McClain-nek segítsünk? Tényleg ennyire naiv lennél? - nem hittem el,amit mondott..szóval akkor..

 - Mint mondtam,nem tartottam valószínűnek,hogy egy olyan lány,mint te akár csak felém nézne. - válaszoltam ingerülten.

 - Egy milyen lány? Mégis mi lenne ebben olyan hihetetlen Max? Mondd el kérlek! Tudod,igazad van. Alig párszor szóltál hozzám ezalatt a rengeteg idő alatt én pedig tudtam,hogy ennek meg van az oka. Nem vagyok menő vagy népszerű vagy az a fajta lány,akit egy olyan srác mellett,mint te bárki szívesen látna! - emelte fel ő is a hangját.

 - Ez hülyeség! - kiáltottam és öklömet az asztalra csaptam.

 - Akkor mégis mi a fenére vártál?! - kiabálta keservesen.

 - Nem tudom,oké?! Arra,hogy összeszedjem a kellő bátorságot...Arra,hogy jobb legyek,mint amilyen valójában vagyok. Nem akartam ártani neked...

 - Tudok magamtól is döntést hozni,köszönöm szépen! - mondta szemrehányóan.

 - Persze,hoztál is...Találtál mást és boldog vagy nem? - kérdeztem kétségbeesett hangon,magamat is meglepve.

 - Igen,de előtte..

 - Akkor meg?! Teljesen mindegy,mit mondtam el. Úgysem számít..elbasztam! - vágtam a szavába. Tekintete hirtelen megenyhült és szomorú mosolyra húzta a száját. Egyre közelebb lépett,majd mikor már csak pár centi választott el minket homlokát gondterhelten a mellkasomnak döntötte,kezeit összekulcsolta az enyémekkel. Behunytam a szemem és hosszasan magamba szívtam édeskés illatát,mert éreztem,hogy nem lesz rá több alkalmam. Pár másodperc múlva lassan felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett. - Tévedsz. Mindig is számított. Most is számít. De már túl késő. - éreztem,ahogy a pulzusom a kétszeresére emelkedik és kedvem támadt volna beleöklözni a falba. Ekkor éreztem először igazán,ahogy a fájdalom elkezdett belülről felőrölni. Lassan közelebb hajolt és óvatos csókot hintett az arcomra,majd bánatos tekintetét az összekulcsolt kezeinkre szegezte és lassan kibontotta tenyerét az enyémből. Én pedig hagytam. Hagytam elmenni. Örökre elveszítettem.

2018.06.06