Better than you // Hood // Befejezett

Tizenhetedik fejezet

- Legyen hát – adom be a derekam végül. Ránézek Calumra, és kacsintok egyet. Nem kell barátoknak lennünk, csak jó kollégáknak. Ennyi. Ő sem akar többet tőlem.
- Nocsak, nocsak – húzza fel meglepetten a szemöldökét Calum.
Halkan felnevetek. Őszintén szólva én sem tudom, hogy mit is akarok igazán. Sosem gondoltam arra, hogy Calummal ne lennénk ellenségek, pláne nem, hogy normál hangon tudunk egymással beszélni. Furcsa érzés, de bele kell rázódnom.
- Mit mondjak? Az ember változik – rántom meg a vállam egy ártatlan mosollyal az arcomon.
- Nem vagy te skizofrén? – kérdezi Calum nevetve, mire beleboxolok egyet a vállába. Egy pillanatra csend támad köztünk, én pedig gyorsan visszarántom a kezemet. – Amúgy, – fordul felém komoly arckifejezéssel. – meg akarlak ismerni. Szóval mesélj magadról, Jessie Williams – kéri.
Egy horkantáshoz hasonló hangot hallatok erre a kijelentésre. Kicsit hisztérikus a hangom. Nem is tudom, hogyan kezdjek bele.
A kezemben tartott üvegre pillantok, és meghúzom a tartalmát. Calum rám néz, és a fejét csóválva elneveti magát.
- Nem vagy te semmi – jegyzi meg.
- Kell az alaplöket, bocs... – Megforgatom a szememet. – Tehát. Húsz éves vagyok. Szingli.
- Nem is tudom miért...
- Akarod, hogy meséljek, vagy nem? – ripakodok rá azonnal, de nem gondolom komolyan. Bólint egyet. – Itt élek vagy... szóval kábé három hete. A munkám mesés, nem is lehetne jobb. De képzeld, van egy bunkó ellenfelem, aki... hát nem csíp. De én fogok nyerni. Engem senki sem verhet meg egy ilyen versenyben – magyarázom folyamatosan, vadul gesztikulálva.
Észre sem vettem, de miközben beszéltem, Calum egyre közelebb jött hozzám. Kezdek kimelegedni, pedig a levegőn vagyok. A zene hangosan dübörög, jelenleg éppen Jason Derulo Trumpets száma. Gyorsan az erkélyajtóra pillantok, mintha attól rettegnék, hogy valaki ránk ront, és félbeszakítja ezt a... ezt a tökéletes pillanatot.
- Nem lehet valami jó arc az a csapattárs – suttogja Calum. Nagyon közel van hozzám. Látom, hogy egy pillanatra eltűnődik, hogy megfogja-e a derekamat, vagy ne. Nem adok neki engedélyt, had szenvedjen egy kicsit.
- Ellenfél – javítom ki azonnal.
- Mindegy az, Jessie – legyint Calum, és végre a tenyerét a derekamra csúsztatja. Szaporábban kezdem venni a levegőt, és egyre szorosabban markolom meg az ajándék pezsgősüveget.
- És veled mizu? – kérdezem, totálisan kinyírva a meghitt pillanatunkat. Nem mozdítja el a kezét, helyette szorosabban tart. Nem annyira, hogy fájjon, de pont annyira, hogy biztonságérzetet keltsen.
- Megölted a pillanatot – mondja lemondóan, és elveszi a kezét. Arrébb áll egy lépést.
Ezt nem hiszem el! Komolyan? Mi a baj velem? Nem direkt csináltam, mégis mi lett az eredmény? Pedig már annyira közel voltunk... de mihez is?
- EZ MOST KOMOLY? – fakadok ki kissé hisztérikusan.
Calum komoly arccal rám néz, majd szólásra nyitja a száját. – Vicceltem – kacsint rám. A másodperc töredéke alatt megszűnik a köztünk lévő üres tér, ő pedig azonnal magához ragad. Minden egyes érintésére bizseregni kezd a bőröm. A kezem elgyengül. Elejtem az üveget, és megérzem a rám fröccsenő italt a bokámon.