Vékony Húron Táncolva

Füstben ülve - 5. rész

Alex

Egyszerűen szörnyen néztem ki. Tegnap mostam meg a hajam, de ma reggel is úgy állt, mint amikor turnén voltunk. A fekete-piros kockás szoknyámban pózoltam a tükör előtt és a bőrdzsekimet igazgattam a fekete ujjatlan pólóm fölött.

Egy katasztrófa voltam.

A szakadt neccharisnyám fölé a platformos bakancsomat húztam, beraktam a piercingjeimet és egy szegecses nyakörvet szorítottam a nyakam köré.

- Liz! - szóltam a hátam mögé, ahol még mindig a szőke szépség aludt. - Ébresztő! Nem tudom, hogy mikor mész dolgozni.

Nyöszörgött, fordult egyet, de nem kelt fel. A hajamat próbáltam igazgatni, de inkább az ágyba ugrottam, ezzel végleg felébresztve az angyalom.
Hunyorogva próbálta kitalálni hollétét, majd a fejére húzva a takarót visszament aludni.
Feladtam a próbálkozást és újra a tükör elé álltam. Most már újra kócos voltam.
- Hogy nézek ki? - kérdeztem tanácstalanul és az ágyon dudorodó takaró felé fordultam, ami mocorgott még egy kicsit, aztán előbukkantak az arany fürtök.
A könyökére támaszkodott és kidugta a fejét a takaró alól. Megvárta, míg a szeme hozzászokik a fényhez és végigmért.
- Jól nézel ki, de a cipőt cseréld le. - a hátára fordult és megigazította a melltartóját.
És akkor hirtelen megváltozott a levegő. Ugyanarra gondolhattunk mindketten. Az elmém az engedélyem nélkül is levetítette számomra újra és újra azt a szenvedélyes csókot, amely közben egymásba feledkeztünk.
- Nen beszélünk a tegnapról? - kérdezte egy halk köhintés után. Ismét a hajával játszott és az arcát újra elöntötte a halvány pír, mely olyan jól állt neki a reggeli napfényben.
Lehajoltam és lehúztam a bakancsom cipzárját. Egyszerűen nem tudtam, mit feleljek. Igen, kéne arról beszélni, de nem tudom, hogy kezdjek bele. Én kedvelem, de csak pár napja ismerjük egymást. Szinte semmit sem tudunk egymásról. Ha kimennénk randizni egyikőnk lesifotósa lekaphatna minket. Túl veszélyes. De ezt nem mondhatom neki, miközben igazából csak arra vágyom lekapjam magamról a fölösleges réteget és mellé bújjak az ágyba.
- Sajnos most sietnem kell. - a torkom berekedt, annyira nem akartam kiejteni ezeket a szavakat.
Liz elsápadt és a csók emléke okozta bódott állapota is elmúlt. Arra gondolhatott, hogy csak játszadozom vele, de az alatt a pár nap alatt egy fontos emberré vált számomra. Ő a reggeli jókedvem oka, aki miatt érdemes felkelnem, mert látom, ahogy a napfelkelte érdekes színekkel vílágítja meg azt a csinos arcát. Még bármi kisülhet ebből a kapcsolatból és én állok elébe. Bár nem hiszek a sorsban, most mégis tudni akarom, mit szán nekem.
- Egy vacsora fölött viszont megbeszélhetnénk. - tértem vissza a tárgyra és elképedve bámultam, ahogy az ágyamban fekvő lány felnevet.
- Azt hittem olyan leszel mint a többi férfi.
- Ezt sértőnek találom tekintettel a nememre. Ráadásul - nevettem fel. - sokkal jobb vagyok, mint a többi férfi. - rákacsintottam és azzal otthagytam a szobában, hadd öltözzön fel, amíg én próbáltam megtalálni az öltözékemhez illő nyamvadt cipőt.

***

A csempe, amin ültem hideg volt, a falak körülöttem öregek és piszkosak voltak. De azok a falak rengeteg emléket őriztek, éreztem, ahogy ki akarnak törni.
A ház olyan volt, akár egy idős asszony. Annyira öreg, hogy meglálszott rajta, de melegséget és törődést árasztott. Mindig ott volt nekünk, amikor egy menedék kellett az újságíróktól, a sok stressztől, de párszor már zsaruk elől is bújkodtunk itt.
Az öreg lakásunknál találkoztam a srácokkal az egész napos promózás után. Az ajtó előtt ültünk és csak fújtuk a füstöt. Ilyenek vagyunk mi. Egy hosszú napon vagyunk túl, nem kell mondanunk semmit. Itt vagyunk egymásnak, érezzük a másik melegét, elmerülünk a gondolatainkban és bele-beleszívunk a cigibe.
A fejemet Noah vállára hajtottam és bámultuk a naplementét. Elálmosodtam, ahogy felidéztem a régi emlékeket.
Emlékszem, amikor még rövidebb hajam volt és piros volt. Nem vörös, hanem az a jó, élénk piros. Spencerrel osztálytársak voltunk és évekig csak annyiból állt a kapcsolatunk. Osztálytársak. Elliot egy évvel fölöttünk volt és híres volt a lenyűgöző dobolásáról. Noah, akit egy közös barátunkon keresztül ismertünk meg, hozta össze a bandát. A házuk garázsa volt a próbatermünk és eleinte csak feldolgozásokat játszottunk.
Spencerrel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, elvégre minden nap láttam őt. Hetekkel később már a legjobb barátaimnak szólítóttam őket. Ők lettek a családom.
Apró koncertekből spórolgattuk össze a pénzt az utazásra. Ugyanis minden vágyunk az volt, hogy ott hagyjuk azt a porfészket. Éretségivel a kezünkben már nem is érdekelt minket semmi, a szüleink is feladták a marasztalást és kirepültünk a fészekből.
Egyszer se néztünk vissza.
Kibéreltünk egy olcsó lakást, majd két év után a tulaj meghalt és ránk hagyta a házat. Ott ültünk a bejárat előtt egy papír fölött sírva. Mind a négyen. Egymásba kapaszkodtunk, pont ahogy a ranglétán is kapaszkodtunk egyre feljebb. Túl drágának véltük az egész ház fenntartását. Fölöslegesen aggódtunk.
A karrierünk beindult, de a házat nem hagytuk el. Ott rúgtunk be az első albumunk kiadásánal és most is ott ülünk várva, hogy a világ hallja a harmadikat.
- Akartok nosztalgiázni? - teszem fel a kérdést, mire mindenki kérdőn néz rám.
A zsebembe nyúlok és előkapom a telefonom. A gallériában legörgetek a kezdetekig, amíg meg nem találom a keresett évet.
- Úr isten! - kiállt fel Spencer, amikor meglát egy bizonyos képet.
A készüléket kikapva a kezemből kezdi el elemezni a megnyitott fényképet.
A szívem meghasad a látványától. A vörös hajam kontyban pihen a fejem tetején, egy fekete ruhában és bakancsban állok, átkarolva a mellettem álló fiúkat. A kicsi Elliotot, a kicsi Spencert és a már akkor is fölénk tornyosuló Noah zárta a sort. Spencerrel aznap ballagtunk. Ekkor határoztuk el teljes mértékben, hogy mi zenélni akarunk az életünk hátralévő részében. Mindannyian eszméletlenül fiatalok voltunk és tele voltunk élettel.
- Ez adjon nekünk erőt erre az évre. - szólal meg füstöt kifújva Elliot. - Soha ne felejtsétek el, mi járt akkor a fejetekben.
"Rocksztár akarok lenni"

Az leszel Alex.

Az leszel.