Az élet olyan mint egy kormánykerék, egyetlen kicsi mozdulat elég hogy megváltoztassa a menetirányt.
@whoresome_rat Best of me című munkájának magyar verziója.
Kezdődött: 2018. Szeptember 7
Befejeződött: 2018. December 28
Biztos voltam benne, hogy Taehyungot egész napra elijesztettem, de meglepő módon, a fiú aki komoran hagyta el a szobám, boldogabban jött vissza mint valaha. Tényleg megkérdőjelezem, hogy miért vagyok jóban vele.
Épp ahogy akkor mikor először találkoztunk, csak nyaggatott és nyaggatott, és addig nyaggatott amíg bele nem egyeztem, hogy ráüljek a kerekesszékemre. Taehyung segítségével, ráültem a kerekesszékre, majd egy unott kifejezéssel néztem rá. Gondolom megint csak teáért megyünk, újra.
Amint rátettem a kezeim a kerekekre, Taehyung ellökte őket.
"Én irányítok." Technikailag én irányítok de hagyom hogy a csinos kis feje úgy gondolja.
"Oké."
Ekkor, Taehyung közelebb sétált egy ártatlan mosollyal, ahogy elővett egy szemkötőt. Mit csinál ez az ember?!
"Mit csinál-"
Mielőtt befejezhetném a mondatom, Taehyung rám szólt, hogy hallgassak, majd bekötötte a szemem.
"Taeh-"
Még egyszer, rám lett szólva hogy hallgassak. Egy sóhajjal, hátradőltem az ülésen, és engedtem, hogy a fiú az úti célunkhoz vezessen.
Taehyung szemszöge
Miután bekötöttem Jungkook szemét, elkezdtem kitolni őt a szobából. Persze el kellett távolítanom az iv-t a karjáról és küszködnöm a masinákkal mielőtt valóban kivittem őt a szobából, de Jungkook még mindig tanácstalannak tűnt.
Egy boldog mosollyal, a kórház bejáratához sétáltam és elhagytam a kórházat.
Ahogy átmentem az ajtón, Jungkook hirtelen megragadta a kerekeit. Csak nyeltem egyet amint közelről néztem. Ijedtnek tűnt.
Lehajoltam, köré tettem a karjaim és adtam neki egy megnyugtató ölelést mielőtt a füléhez hajoltam.
"Bízz bennem."
És bízott bennem. Éreztem egy kis bólintást ahogy ellazult. Elengedtem, majd folytattam kitolni őt a kórházból.
Jungkook szemszöge
Éreztem ahogy sápadt bőrömet fújja a szél, ahogy kihoztak a kórházból. Tél volt és hideg de őszintén szólva... cseppet sem érdekelt. Kint voltam.
Nem mintha nem mehettem volna ki. Inkább sosem volt bennem annyi hogy kimenjek. Néha néha kimentem, de csak egy-két percre.
"Miért nem állsz meg?"
Kérdeztem a fiút, aki úgy tűnt messzebbre tolt a kórháztól. Nem voltam biztos hogy aggódnom kéne, vagy sem.
Aztán megálltunk, majd hallottam egy beep-et ami miatt majdnem kiestem a kerekesszékemből.
"Ah- nyugodj le Jungkook-ah, leveheted a szemedről a kötőt."
Lassan bólintottam, kikötöttem majd levettem a szemkötőt.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Egy parkoló.
"Miért vagyunk-"
Még egyszer közbeszólt a fiú, a kocsi felé tolva.
"Azt mondtad bízol bennem, igaz Jungkookie? Szóval, tegyünk be téged a kocsiba."
Valami ebben a becenévben megmosolyogtatott. Bólintottam, és hagytam hogy Taehyung segítsen beszállni a kocsiba. Ja, ciki de.... tényleg kedveltem a másik közelében lenni. Plusz, akárhányszor elváltunk, Taehyung arcán mindig van egy kis pirosság, aranyos.
Mély levegőt vettem és bekötöttem magam, amint vártam hogy Taehyung a kocsi hátuljába tegye a kerekesszékem.
Beszállt a kocsiba, megtörölte a kezét a kórházi ruhába és megfogta a kulcsokat.
"Van jogosítványod, igaz?"
"Uh...nem..de vezetni nem lehet olyan nehéz, lehet?"
