Korean Dream/ kth.

1

-Lara kelj fel indulunk! – kopogtatott anya az ajtómon

-Még öt perc! – húztam a fejemre a takarót. Igazából tegnap elterveztem, hogy időben felkelek és elkészülök és nem én leszek az utolsó, akire várni kell, csak hát nem bírtam abbahagyni a sorozat nézést és teljesen véletlenül éjszaka háromkor feküdtem le a gépünk pedig hat órakkor indult.

-Kelj fel nem szeretném miattad lekésni a gépet! – kiabálta a húgom.

-Jól van. – löktem le magamról a takarót majd nagyon lassan felültem az ágyon- ami persze direkt történt-, hogy bosszantsam az én drága családomat.

A bőröndömet már tegnap összepakoltam, de sajnos, hogy normálisan elkészüljek arra már nem volt idő.
Felfogtam a hosszú szőkés barna hajamat egy laza kontyba- ami persze eltartott 10 percig- majd felvettem a szekrényem utolsó két ruhadarabjait, ami egy egyszerű fehér pólóból és egy farmer nadrágból állt aztán még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben és persze a szobámra, amit egy ideig biztosan nem fogok látni. A tekintetem egy kicsikét elidőzött az ágyamon és egy percre tényleg olyan volt mintha azt mondta volna, hogy „Mire vársz? Gyere, feküdj vissza" és én persze, majdnem vissza is feküdtem, ha a húgom nem kezdd el velem ordítani.

Lent a konyhában már mindenki útra kész volt, csak én hiányoztam a sorból, és persze meg is kaptam a magamét, hogy mindig rám kell várni.
Az anyám Christina Witthmour, aki Amerikában született és hozzáment egy koreai férfihoz, aki persze az apám, Kim Jong Hyun. A húgom pedig Kim Hae Ra a legidegesítőbb lány a világon, de ha úgy van elő tud jönni a normális énje is. A bátyám Sung Kyu, 1 éve egy hirtelen autóbalesetben meghalt és ezért is költöztünk vissza anya szülőhelyére, de most visszamegyünk Koreába, ami miatt eléggé izgulok. Igaz, hogy sokáig laktam ott, de akkor még kisebb voltam mármint nem annyira kicsi, de mégsem gimnazista. Itt Amerikában már kezdtem volna beilleszkedni, de a családom hirtelen bejelentette, hogy visszamegyünk, nekem pedig nem volt beleszólásom mert „kicsi vagyok".

A repülőn egy idős néni mellé szólt a jegyem, a családom többi tagja 2 üléssel hátrébb ült mert csak így kaptunk helyet.

-Sokat utazol? -szólalt meg mellettem ülő néni, mikor sikeresen felszálltunk. Igazából egy kicsit meglepődtem mert nem volt még róla példa, hogy a mellettem ülők hozzám szóltak. Persze megtehettem volna, hogy úgy csinálok mintha nem hallom, de a néni, olyan kedvesen nézett rám, hogy nem volt szívem megtenni.

-Elég sokat. -fordultam felé.

-Látni rajtad, az eddig mellettem ülő emberek mind féltek mert először utaztak.
-megdöbbentettek a néni szavai, hogy érti, hogy az eddig mellette ülő emberek?

-Annyira sokat tetszik utazni? -kérdeztem érdeklődve.

-Hát drágám, elég sok mindenen mentem már túl. 50 éves korom óta utazom, a lányom és a férjem meghaltak egy családi betegségben azóta a világot járom.

- Miért pont az utazást választotta?

- A lányom mindig is szeretett volna utazgatni, én pedig most helyette is utazok.

-Nagyon sajnálom. – az idős néni csak egy kedves mosollyal ajándékozott meg. Meglepett, hogy milyen pozitív volt, ennyi minden után mert biztosan nem lehetett könnyű a szerettei elvesztése. Nekem elég volt, hogy Sungkyu elment, nem tudom mit csinálnék, ha anyuékat is el kéne veszítenem. Én biztosan nem lennék ilyen pozitív, hanem örökre bezárkóznék és csak sírnék. Most biztosan valaki azt gondolja, hogy biztosan nem ezt tenném, lehetséges, de én most tényleg így gondolom mert nagyon szoros kapcsolatban állok velük. Igaz, apával egy kicsit eltávolodtunk, de remélem, hogy hamarosan ő is túl lesz a bátyám halálán és visszakapjuk a régi önmagát.