Korean Dream/ kth.

17

- Akkor kezdjük újra. Hogy érzed magad ebben a pillanatban? – ismételte meg előbbi kérdését. Mit kellett volna válaszolnom erre? Bármit mondok, apám szavai mindig is nagyobb hatást fognak elérni.

- Tudja, ha jól lennék akkor nem kellene itt lennie. Ennyi elég? – tettem keresztbe a lábam.

- Mit érzel most, ha anyukádra gondolsz? – írt fel valamit a kis füzetébe.

- Magányt. Azt gondolom egyedül anyu értené meg, hogy min megyek keresztül. Mióta ő elment felborult a családunk. Maga is láthatja, hogy ebben a hatalmas házban már csak ketten maradtunk. – mutattam körbe.

- És emiatt felmerült benned, hogy magadat hibáztasd?

- Abszolút nem. Nem tudok most mást hibáztatni az apámon kívül mert neki lett volna a dolga, hogy összetartson minket. – szorítottam össze az álkapcsomat.

- Nem lehet, hogy csak valakit hibáztatni szeretnél a veszteségekért és amiért ketten vagytok, nem tudsz mást, mint az apádat?

- Miért van az, hogy folyamatosan az apámat akarja védeni? Való igaz, a nagyapám az elnök, de ne azért ítéljen el mert fél tőle. Próbálja meg, legalább egy kis időre megérteni az én helyzetemet. Maga mit gondol? Véletlen lenne, hogy az anyám és a bátyám ugyanolyan körülmények között halt meg? – végre sikerült elérnem, hogy pár másodpercre érzelmek suhanjanak át a velem szemben ülő nő arcán.

Azt akartam, hogy megértse és lássa át mit próbálok neki elmondani. Ha más nem, legalább egy idegen adjon útmutatást és egy kis jelet, hogy nem hiábavaló az aggodalmam és azért arról se feledkezzünk meg, hogy szakember.

- Ne beszéljen hülyeségeket, nem valami krimi filmben élünk. Úgy látom letelt a 10 percünk, remélem még látom és ne feledje, hogy a tudás néha átok számunkra. Ide adná a kabátomat? – mutatott a mellettem pihenő ruhadarabra.

- Persze. – nyújtottam át neki az említett darabot, de ekkor egy kis lapot csúsztatott a tenyerembe és mélyen a szemembe nézett mintha azt szeretné, hogy tartsam titokban ezt a kis cselekedetét.

- Nos, viszlát! – tipegett ki a bejárati ajtónkon.

- Jól van? – szelte át az eddigi távolságot a sarokban álló testőröm.

- Azt hiszem nem bírnék ki több ilyet, hogy folyamatosan azt kérdezik hogyan érzem magam. – indultam az emelet felé. Sürgősen elakartam olvasni azt a kis papírt, amit a kezembe nyomott ehhez pedig egyedül akartam lenni.

- Azt javaslom, hogy vegyen egy forró fürdőt. – fogta meg az alkarom, hogy visszatartson.

- Előbb szeretnék egy kicsit lepihenni.

- Szerintem egy forró fürdő alatt tökéletes az olvasás. – bökött halványan a kezemre és akkor mindent megértettem.

 Körülnéztem a nappaliban és a szemem rögtön megakadt a könyvespolcon lévő kis piros pöttyön, amit egy kis kamera adott ki magából. Nyilván az én szobámat sem hagyták ki a kis eszköz felszerelésekor. Hálásan pillantottam vissza rá és reméltem, hogy a fürdőszoba tényleg biztonságos és apám nem olyan beteg, hogy még fürdés közben is megfigyeljen.

- Egyetértek és köszönöm, hogy maga törődik velem. – vetettem még egy utolsó pillantást felé majd a fürdő felé vettem az irányomat, hogy nyugodt körülmények között eltudjam olvasni a kezembe csúsztatott titkos papírdarabot.

Féltem attól a gondolattól, hogy az apám esetleg meglátta és mindjárt beront, hogy kitépje a kezemből aztán oda az a kis esélyem is, hogy végre közelebb kerüljek az igazsághoz.
Soha nem hittem, hogy egyszer a saját házamban is rettegnem kell, hogy bármikor eltávolíthatnak a színről, ha rossz döntést hozok. Most még csak pszichológust kaptam, de mi lesz, ha majd egyenesen valami elzárt helyre szállítanak, ahol nincs menekvés?
Nyilvánvaló lett számomra, hogy apu mindenre képes annak érdekében, hogy abbahagyjam a nyomozást és kimaradjak ebből.

Megengedtem a csapot, hogy a víz folyása még jobban erősítse azt az állításomat miszerint hallgattam a testőrömre és felfrissítem magam. A vizet figyelve csúsztam le a kád szélére és kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Mióta hazajöttem azt éreztem, hogy fojtogat az otthoni légkör és egyszerűen nem kapok levegőt.
Olyan volt számomra a ház, mint egy hatalmas akvárium, amibe bekényszerítettek és szép lassan megfosztottak az oxigén minden létező forrásától, hogy érezzem a tetteim és kimondott szavaim súlyosságát. Soha nem voltam jó úszó, de most itt az ideje az dagállyal szembe menni bármi is történjék a találkozásnál.

Kihalásztam a már gyűrött cetlit a tenyerem izzadsága közül és bíztam benne, hogy valami érdemleges információt találok rajta. A papírdarab tartalma egy lakcímmel és egy „Légy óvatos" felirattal volt ellátva. Ha tudtam volna már abban a percben futva szaladok a megadott címig, de mint ahogy az üzenet tulajdonosa is figyelmeztetett, óvatosnak kell lennem.
Könnyű megoldás lett volna az, ha megkérem Dwayne-t, hogy kísérjen el azzal a fedő szöveggel, hogy vásárolni megyünk, de túl kockázatos lett volna, ha apu emberei követni kezdenek minket. Nem keverhettem őt bele ugyanis ott a családja, akik várják haza. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, hogy egy újabb család tönkremenjen miattam.
 Egyedül kellett cselekednem és a mozi remek lehőségnek tűnt. Már csak azt kellett elérnem, hogy az apám elengedjen, ahhoz pedig nem volt más lehetőség, mint megadni azt, amit szeretne. Engedelmeskednem kellett és elfogadni, hogy minden, amit eddig hittem butaság.

Ezzel az elszántsággal dobtam le magamról az aznapi öltözékemet és léptem be a zuhany alá, hogy lemossam magamról az elmúlt órák érzéseit, hogy teljesen új lappal tudjak kezdeni. A víz érzése az arcomon még mindig fojtogatott, de a levegő, ami közben beáramlott a tüdőmbe biztonságot nyújtott, hogy itt nincs mitől félnem. Legszívesebben örökké a kis helyiségben bujdostam volna, de az nem oldja meg a problémáimat.

Egy törölközőt magamra kötve léptem ki az előbb még erődként szolgáló fürdőszobából és reménykedtem, hogy nem idegen szemek bámulják most épp a kamera képernyője mögött a testem minden látott szegletét.

A szobámba belépve rögtön a kis piros pöttyöt kerestem észrevétlenül, de sikertelen volt a nyomozásom ugyanis semmi nyomát nem láttam. A nappaliban észrevehető helyre rakták, de gondolhattam volna, hogy a szobámban nem lesz olyan könnyű megtalálni.
Elengedtem egy időre a dolgot, hogy ne legyen feltűnő és a kikészített ruhám társaságában tértem vissza az előbb tartózkodó helyiségbe mert gondolom senki nem akarná, hogy az apja anyaszült meztelenül nézze egy monitoron, vagyis a legtöbbünknek elég furcsa lenne.

A cetlit a smink cuccokkal tele pakolt dobozba hagytam, hogyha esetleg valaki átnézné a szobámat még véletlenül se találja meg. Úgy éreztem ott biztonságban van arra a kis időre még ki nem sikerül szabadulnom innen.
Fogalmam sem volt mikor számíthatok apám jelenlétére, de addig kénytelen voltam nem mutatni a feltörekvő idegességemet és normálisan viselkedni mintha egyáltalán nem hatnának meg a mai nap történt események.

A testőröm, mikor lementem a földszintre a kanapén ült és tettre kész volt bármi történjék is. Érkezésemre felkapta a fejét, de ahogyan látta mennyire nyugodt vagyok hirtelen összeszűkült a szeme és azt próbálta kitalálni vajon miben sántikálok éppen. Tartottam magam az előbbi ígéretemhez miszerint nem keverem bele, de abban nem voltam biztos, hogy ő hagyja is, hogy ne keverjem bele. Az elmúlt napokban sokkal közelebb került hozzám, mint bárki. Ennek ellenére mégis azt kívántam bárcsak felmondana és inkább máshol keresne munkát.

- Mit szólna egy filmhez? – dobtam le magam a kanapéra.

- Nem is tudom... - kereste a szavakat, hogy illően utasítsa vissza az ajánlatomat mert valamennyire ő is félt apám reakcióitól.

- Akkor majd én nézem, maga pedig itt marad velem, hogy figyelemmel tartson és nyugodjon meg nem fogok érte szólni, ha néha belekukkant. – vetettem fel az egyezségemet, amire csak egy őszinte nevetés volt a válasz.

- Nem húznék ujjat önnel.

- Pedig az egész családban mindig is én voltam a fekete bárány. Mindenkinek volt magabiztossága és bátorsága. – jelentek meg előttem a szüleim és a testvéreim arcképei.

- Higgye el, hogy önben is jelen vannak ezek a tulajdonságok csak előfordul, hogy most kezd rájuk találni.

- Sokszor elgondolkozom, hogyha ez itt mind – mutattam körbe-, nem romlik el akkor milyen lennék valójában. – véleményem szerint soha nem mutatkoztak volna meg az erősség jelei mert nem lett volna, ami kiváltja.

 Tökéletesnek hittem mindent akkoriban és ha a bátyám halála nem következik be még mindig annak hinném, sőt meg lennék győződve arról, hogy ez így is van. Talán, ha a pozitív oldalát nézzük ennek az egésznek valamit azért mégis találok. A múlt kihozta és megmutatta, hogy ki is vagyok valójában. A törékenységem fala végül átrepedt és kellemes csalódás jött át a túloldalról. Mondhatni már kezdem elhinni, hogy a kórházban még véletlenül sem cseréltek el.
Dwayne, a gondolatai mögé rejtőzve nézett egy kis pontot a szekrény mellett. Persze, ha mindez nem történik meg akkor ő sem lenne itt, sőt talán soha nem ismerem meg.

Nyílt a bejárati ajtó és az előbbi műsor után mindketten felpattantunk az eddig ülő pozíciónkból. Tudtam, hogy valószínűleg apu az, vagy a nagyapám, de soha nem lehetünk elég óvatosak, ugye?
A betörés után még magamnak sem vallottam be, de féltem belépni a saját otthonba. Féltem attól, ami bent fogad, hogy ez esetben az apámat találom holtan. Tudom, nem kellene folyamatosan az ördögöt a falnak festenem, de valaki akkor feltúrta a házunkat valamiért és apám állapota bizonyította, hogy az illető nem találta meg azt a bizonyos valamit.
 Apu, elmondása szerint kézben tartja a dolgokat, de az állapota ennek az ellenkezőjét bizonyítja ezért kell, hogy legalább én felkészüljek a legrosszabbra is. Igaz, van pénzünk elég testőrt fogadni, de mindenki látott már filmeket és a testőrök fikarcnyit sem érnek, ha az ellenség okosabb és veszélyesebb. Én is eszerint élek és próbálok ezernyi variációt lejátszani a fejemben, hogy semmi ne érjen meglepetésként, de végül mindig valami olyan történik, ami még a képzeletemet is felülmúlja.

Szerencsére apu lépett be a nappaliba és nem valami idegen, aki ezelőtt pár órával olyan szívélyesen fogadott. Az arca idegességről árulkodott és az összeszorított ajkai biztosan nem azt jelentették, hogy esetleg valami ajándékozás lesz a közeljövőben és amiatt feszült, hogy mit szólok majd hozzá. Apám arckifejezései az évek alatt egyre kifejezőbbek voltak és már csak nagyon nehezen tudta leplezni, ha valami aggasztotta, de nekem is volt egy sürgős ügyem és a sajnálkozás miatt nem térhetem el az eredeti tervemtől. Nem engedhettem meg magamnak mert kitudja, hogy lesz-e még esélyem.

- Jól vagy? – tettem fel az első kérdésemet a lehető legkedvesebben.

- Igen. Miért ne lennék jól? – méregetett.

- Mostanában nem volt valami fényes kapcsolatunk, de az előbbi beszélgetésemnek hála rájöttem, hogy igazad van. Anya hiánya kisebb látomásokat hozott létre és ezen szeretnék változtatni. – hazugság. Súgta egy hang a fejemben szüntelenül. Nem vagyok rá büszke, hogy apám legnagyobb fegyverét maga ellen fordítom és ha ez kiderül, soha többet nem számíthatok a bizalmára, de nem volt más választásom.

- Igaz ez? Tényleg segített neki a beszélgetés? – fordult Dwayne felé, aki érthetetlenül nézte a történteket. Reméltem, hogy ez esetben is a pártomat fogja és nem úgy akar megállítani, hogy elmondja az igazságot, amit ezek szerint apám nem tud. Két lehetőség van. Apám nem tud a kamerákról és a nagyapa keze van a dologban, vagy csak képet mutat. Ha az első lehetőség nyert akkor ennél nagyobb bajban vagyok mert a nagyapám egyértelműen az előttem álló férfi pártját fogja.

- Igen, uram. – folytatta tovább a kis színjátékomat.

- Ennek örülök. Akkor pár alkalmat megbeszélek vele. – bólintott immár egy kicsit megnyugodva, hogy egy súllyal kevesebb van a vállán.

- Az nagyon jó lenne. – értettem egyet hevesen bólogatva. – A barátaim hétvégén moziba mennek esetleg jót tenne egy picit kikapcsolódni mármint, ha csak nincs ellenedre.

- Autóval visznek és hoznak. Ebből nem engedek. – egy pont nekem. Persze, ezután is kénytelen voltam folytatni a szerepemet szóval ki kellett bírnom egy vacsorát anélkül, hogy ferdén néznék az apámra. A hétvége pedig sikeresen megnyitotta előttem a kapuit már csak azt kellett kitalálnom, hogy lépjek le a film közepén, hogy ne gyanakodjanak. A megadott lakcím és a mozi egyáltalán nincs messze egymástól szóval, ha elég hosszú a film eltudok menni feltűnés nélkül és a végére pedig bőven visszaérek. Már csak egy dolog miatt kellett aggódnom. A testőröm méregetése egész este ugyanis ő tudta, hogy rosszban sántikálok.

- Kiesett a szempillaspirálom az autóban. – kerestem a táskámban mintha nem lenne ott.

- Majd holnap reggel megkeresed. – nézett rám unottan apu a gép mögül.

- Ma van a leárazás utolsó napja és Ji Na ugyanezt akarja. Muszáj lefotóznom neki. – vettem elő a boci szemeimet.

- Akkor menj ki érte. – sóhajtott mérgesen és bement inkább a dolgozószobájába, mint akinek semmi kedve hallgatni a nyafogásomat.

- Segít nekem? – fordultam tervem utolsó akadályához.

- Persze, kisasszony. – lépett ki velem a hűvös utcára.

- A szempillaspirálom a táskámban van. Tegyen úgy mintha keresnénk. – adtam ki a parancsot rá sem nézve.

- Mi volt az előbbi? – kutatta az üléseket ahogyan mondtam.

- A cetlin volt egy cím és mivel nem tudom, hogy követ-e minket más muszáj volt egy olyan időpontot találnom, ahol nem tűnik fel a hiányom.

- Valószínűleg a moziba is követni fognak minket. Rám is gyanakszanak.

- Ezért kell kijátszanunk őket. A barátaimnak kitalálok valami okot és a film alatt megjárom, de magának muszáj a parkolóban maradnia. Én megoldom, hogy ne keltsek feltűnést. – ismertettem a tervet.

- Vigyázzon magára! – nézett a szemembe bármilyen hátsó szándék nélkül. – Ez az ügy már kezd egyre ijesztőbb lenni.

- Ezért kell megtudnom minél többet anélkül, hogy bárki is belekeveredne. – szálltam ki az autóból csalódottan. – Úgy látszik mégsem itt hagytam el.

Ezután nem beszéltünk többet a hétvégéről. Mindketten tudtuk mi a dolgunk és az volt az első, hogy ne adjunk gyanakvásra okot. Szégyelltem magam, hogy még Min Ji-nek sem mondtam semmit, de nem tehettem mást. Remélem, ha egyszer elmondom neki akkor megérti, hogy csak őket próbáltam védeni.

A bukásom miatt még mindig rengeteg sajnálkozó üzenetet kaptam, mintha valami híresség lennék, aki elrontotta az egyik koncertjét. Pedig nem voltam senki.
Mikor ide költöztünk azt hittem a gimi lesz a legnagyobb problémám. Az ott érő kritikák, beszólások, elítélések, de ezek nem voltak mások csupán gyermeteg játékok. Könnyebb volt a másik életével foglalkozni minthogy bárki is bevallotta volna magának a saját problémáit.
Talán, ha nem én kerülök a középpontba, hanem valaki más akkor én is így teszek. Elítélem azt az egy embert ahelyett, hogy elgondolkoznék, hogy én vagyok a hibás. Legtöbbször így működik az emberi agy. Próbálja másban keresni a hibát és nehezen vállalja fel, hogy ez nem így van.

Visszatérve az elejére már egyáltalán nem érdekel mit gondolnak rólam és mintha abbahagyták volna. Nem hallom a folyosón a nevem egy illetlen szóval és az emberek sem ajándékoznak meg annyi figyelemmel, mint ezelőtt. Soha nem értettem, hogy a népszerűség miért olyan fontos egyesek számára. Az, hogy minden lépésedet árgus szemekkel figyelik szerintem az egyik legrosszabb dolog, ami történhet valakivel. A személyes tér megszűnik számára, az egyedüllét fogalma egyszerűen semmisé foszlik. A tökéletesség pedig muszáj, hogy állandó legyen mert ha valami balul sül el arról percek alatt tudomást szerez mindenki.
Szóval kérdezem én, mi olyan nagyszerű mind ebben? Ha valaki elfogadható okkal szolgál, én is változtatok ezen a világnézetemen.

- Szóval. Van. Egy. Fantasztikus. Ötletem. – pattant fel Ji Na a padom tetejére.

- Mégpedig? – toltam le az asztalról, hogy inkább üljön mellém a székre mert a tanárunknak elkezdett rángatózni egy izma mikor meglátta, hogy a barátnőm még a lábát is felrakta a pad tetejére.

- Mi lenne, ha mozi előtt átjönnél hozzánk? – rázta meg a két kezét meglepetésképpen.

- Nekem rendben van feltéve, ha az apám is rábólint. Mindjárt megkérdezem. – mivel nem számítottam arra, hogy otthon találom, ha hazamegyek. Csak egy SMS-t próbáltam megkísérelni mert fogalmam sem volt merre lehet és mit csinál ezért jobbnak láttam nem felhívni. Még a végén szabotálnám saját magam számára a tervemet azzal, hogy felbosszantom. A tegnap esti dolgokat sem vette jó szemmel pedig csak egy szempillaspirálról volt szó.

- Annyira szuper lenne! – láttam a fogaskereket az agyában és egyszerűen inkább nem akartam tudni mire gondol. Ha Ji-Na-ról volt szó akkor tág volt a gondolatok határa és néha olyan helyekre is elvándorolt, amitől mi borzadva riadunk vissza.

- Oké, nem tudom mi jár a fejedben, de nem hiszem, hogy Lara, agyon sminkelt fejjel fog moziba menni. – jött oda a felmentő hadtestem vezetője.

- Nem tudom mi a baj ezzel. – háborodott fel az említett személy.

- Ott lesz Taehyung is. Ha így állítana oda még azt hinné, hogy vissza akarja kapni. – érvelt Ji Na logikus magyarázattal, ami számomra egy körtét világított ki a fejemben.

- Tudod mit? Sminkelj ki! – csaptam az asztalra.

- Mi?! – néztek egyszerre felém.

- Sminkelj ki! – ismételtem meg.

- Oké, nem nagyon értem, de állok szolgálatodra. – húzta ki magát. – Egy új embert csinálunk belőled.

- Mi ez az egész? És mi ez az ördögi mosoly, ami az előbb átfutott az arcodon? – suhant át az ő arcán is egy mosoly.

- És neked mi volt ez? De egyébként hadd higgye azt sőt legyen biztos benne. – alapjáraton soha nem volt bosszúálló természetem és ezt nem is nagyon lehet annak mondani. Inkább csak egy kis csínytevés, amit a gyerekek tesznek. Csak éppen én nem jelmezt veszek és ijesztgetek, hanem új külsőt varázsolok és azt mutatom, hogy túlléptem. Ez volt az én korai csínytevésem. Nem bosszú mert ártani sohasem tudnék neki. Bármennyire volt az ő módszere kegyetlen velem szemben, én nem szeretném, hogy ő is átélje mindazt. Tudom, hülyén hangzik, de túlságosan szeretem még mindig ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki.

Ez a mozi kíváncsiságot, de egyben félelmet is éreztet mert fogalmam sincs milyen lesz az este és Taehyung hogyan fog viselkedni. Rettegtem, hogy a régi érzelmek újra előtörnek majd és most képtelen leszek elnyomni őket, mint ahogyan az utóbbi napokban is tettem, de nem inoghatok meg. Megtanultam, hogy a gyengeség befolyásoltságot tükröz és én nem akarom, hogy bárki is irányítson, mint egy eszközt.

Apu beleegyezett a mozi előtti kiruccanásomra és még hozzátette, hogy pár napig ne várjam mert el kellett utaznia egy üzleti üggyel kapcsolatban. Újra. Minden kezdődik elölről azzal az egy különbséggel, hogyha hazamegyek már csak a ház magánya fogad. Ha nem lenne most éppen sürgősebb dolgom, talán házibulit szerveznék, hogy még jobban kiverjem azt a bizonyos biztosítékot, ami még tartja számomra a szabadsághoz vezető utat.

Próbáltam a házban úgy összepakolni a szükséges dolgaimat, hogy a kamera még véletlenül se vegye fel és én se tűnjek úgy, mint aki valamit rejtegetni akar. Persze, csak egy parókát és a bátyám egyik óriási felsőjét cipeltem magammal Ji Na-hoz, amiben az volt a vicces, hogy egyáltalán nem illettek a rajtam lévő szoknyához és felsőhöz, de hát a legjobb álca mindig az, ha bohócnak öltözünk, de csak átvitt értelemben.
Senki sem fog gyanakodni egy neon zöld parókás lányra, bő barna felsőben. Na jó ezeket végig gondolva lehet inkább mégis elrejtem azt a fejdíszt ugyanis már csak az hiányozna, ha valami horrorfilmes őrültnek látszódnék és kihívnák rám a rendőrséget.

A lakcímet mélyen a zsebembe raktam, hogy még véletlenül se húzzam ki a kezemmel bár már így is kívülről fújom az utca nevét. Dwayne, a megbeszélt időpontban kopogtatott a szobám ajtaján, hogy kivigye a holmimat az autóba, ahol csak egy szóval jutalmazott meg.

- Indulhatunk? – nézett rám mindentudóan.

- Mehet. – biccentettem.