Korean Dream/ kth.

11

-Mi történt? – ismételte meg a kérdését újra.

- Hae Ra elmegy. – néztem magam elé.
Képtelen voltam a szemébe nézni. Nem akartam látni, ahogy kialszik belőle a remény utolsó lángja, hogy újra rendben lehet minden.
Apu egy szót sem szólt csak elment mellettünk és bevonult a dolgozószobájába miközben tárcsázta valaki számát.

- Azt hiszem jobb, ha megyek. – érintette meg a vállam a mellettem elhaladó nagynéném.

Mikor elhagyta az otthonunknak nevezett épületet – ami már egy kicsit sem hasonlított arra-, én is felballagtam a szobámba.
 Ahogy körbepillantottam eszembe jutott a költözésünk napja. Újrakezdeni jöttünk ide mégis azt érzem, hogy ugyanott folytatódott minden.
A bátyám halálával mind zuhanni kezdtünk és a mélység tárt karokkal várt minket míg végleg el nem nyel mindannyiunkat.
Annyira elmerültem. hogy észre sem vettem, hogy a zsebemben szüntelenül rezeg a telefonom. A kijelzőn Taehyung nevét pillantottam meg.

- Haló. – szóltam bele elfojtott hangon.

- Gyere ki a ház elé. – csak ennyit mondott aztán letette.

Egy nagy levegőt vettem és odafordultam a tükröm elé, de bár ne tettem volna.
A szemem alatt karikák húzódtak a hajam pedig csak egy kontyban helyezkedett el a hajam tetején.
Remek! Taehyung, ha meglát vagy szörnyet hal, vagy csak egyszerűen visszaül a kocsijába és elhajt. Az utóbbira tippelnék.
Komótosan lesétáltam a lépcsőn majd a cipőmet felvéve kiléptem a napfénybe, ahol a barátom alakja rajzolódott ki előttem az autójának támaszkodva.

- Mielőtt elhajtasz az arcomat látva és szakítasz velem szeretném veled tudatni, hogy szörnyű napon volt és haragszom amiatt, hogy eltűntél egész nap. – tettem keresztbe a kezem sértődötten.

- Nem volt szándékomban elhajtani bár, ha szeretnéd szívesen elmegyek az utca végéig aztán pedig visszafordulok drámaiasan. – nyúlt az ajtó felé.

- Ne! – nevettem el magam. – Csak maradj most itt inkább velem. – kértem és átöleltem a nyakát, hogy magamhoz húzzam. Értette a célzást. Tenyerét csípőmre helyezte és úgy húzott magához közelebb.
 Az a pár perc, amit így töltöttünk minden szónál többet ért.

- Mi történt? – kérdezte halkan mintha azzal, hogy hangoskodunk megzavarnánk valakit vagy az egész világ meghallaná milyen elcseszett az életem.

- Hae Ra kifakadt és elmondta, hogy visszaköltözik a nagyiékhoz. – sóhajtottam.

- Sajnálom. – fürkészte az arcomat bűnbánóan. – Apukád tudja már?

- Elzárkózott, de most ezúttal a húgommal együtt. Én pedig ott maradtam hasznavehetetlenül azon gondolkozva mit csináljak.

- Na jó, tudom mire van most szükséged. – nyitotta ki előttem az anyósülés ajtaját.

- Arra, hogy elrabolj? – tettem eleget kérésének és beszálltam a már jól ismert autóba.

- Végül is ez is egy opció. – ráncolta össze a homlokát aztán ő is helyet foglalt a mellettem levő ülésen.

Fogalmam sem volt hova megyünk, de ez lehet így volt jól. A nyitott ablakon át beszűrődő szél össze-vissza kócolta az immár kiengedett hajamat.
Talán csak tényleg erre volt szükségem.
Elmenni egy olyan helyre, ami messze van innen és egy legalább egy pillanatra azt érezni, hogy minden rendben van.

Hae Ra döntését nem tudom befolyásolni. Ha ő máshol szeretne új életet kezdeni akkor támogatnom kell jó nővér módjára.
Nem tudom azt mondani, hogy nem fáj, de nem élhetek örökké így.
Apu pedig remélem egyszer kiheveri, én pedig ez idő alatt mellette maradok mert ez a dolgom idősebbként.

Nem tudom mióta ültünk az autóban amikor észrevettem, hogy elhagytuk Szöult.
Más már ilyenkor ijedezne, hogy ilyen messze került otthonról, de én akkor egyáltalán nem bántam. Taehyung-nak nem kellett semmit mondania, ahhoz, hogy tudjam ő mindig itt lesz nekem.
Tudta, hogy mire van szükségem mintha a gondolataimban olvasna.
A kételkedésem a kapcsolatunkkal kapcsolatban már rég odaveszett ugyanis eleget bizonyított már ahhoz, hogy ne kelljen miért aggódnom.

A táj, amin végig haladtunk olyan nyugodtnak és békésnek tűnt.
Az idő már kezdte átvenni a tavasz színeit és pompáit. A fákon a levelek már kezdték felölteni a jól ismert zöld színüket, pár madár már az égen keringőzött társával és örömükben még néha a hangjukat is megszólaltatták.
Még soha nem volt alkalmam megnézni így a világot.

Legutoljára még kislány voltam amikor valahova elmentünk kirándulni autóval.
Egy másik, tőlünk messzebb fekvő városba mentünk a vidámparkba ugyanis Sungkyu-nak aznap volt a születésnapja és már hónapok óta rágta anyuék fülét ezzel.
Elmesélése szerint az egyik osztálytársa járt ott és a brutális szóval jellemezte a helyet, de mikor odaértünk inkább csőd lett számunkra, mint brutális. Kezdjük azzal, hogy parkolóhelyet kerestünk két teljes órán át az óriási tömeg miatt. A játékok felét pedig ki sem tudtuk próbálni mert a korom miatt én nem mehettem fel, apu pedig megunta a fél órás várakozást, amit ott kellett tölteni, hogy egyáltalán fel tudj ülni valahova.
 Hazafelé az autóba mind a négyen fáradtan huppantunk be és enyhén klausztrofóbiásan, amit egy vidámpark okozott a családunknak. Azóta pedig az utazásainkat mindig repülővel tettük meg, ott pedig hát valljuk be nincs sok látnivaló a felhőtakarókon kívül csak esetleg pár repülő madár csoport, akik éppen arra járnak.
 Visszatérve az elejére eddig még sosem néztem így a körülöttem levő dolgokra, mindig átlagosnak találtam pedig annyi pici apró részlet is rejlik az élővilágnak nevezett fogalomban.

- Minden oké? – tette a combomon pihenő kezemre a tenyerét a mellettem eddig szótlanul vezető fiú.

- Aha, csak elgondolkoztam. Egyébként merre megyünk? – néztem rá kíváncsi tekintettel.

- Az még mindig titok, de annyit mondhatok, hogy hamarosan ott vagyunk. – mosolygott rám titokzatosan.

Taehyung tényleg nem hazudott ugyanis fél óra múlva egy ismeretlen ház előtt parkoltunk le, ami már egy jó ideje üresen állhatott itt. Kívülről egy kétszintes ház volt fehér immár kopott falakkal. Az udvart már térdig érő fű borította, aminek következtében óvatosan kellett lépkednünk nehogy valamibe belelépjünk mert nem tudhattuk hányan hitték kukának a kihalt ház kertjét.
Ahogy közelebbről is volt alkalmam végig nézni a tekintetem megakadt az egyik földszinten levő festékkel rajzolt íráson.