Korean Dream/ kth.

10

Ha nekem pár hónappal ezelőtt valaki azt mondja, hogy Kim Taehyung a barátom lesz meg kérdeztem volna tőle beteg-e.
Még számomra is lehetetlen, hogy az én tiltom gyümölcsöm végre már nem tiltott. Még mindig vannak kétségeim a fejemben, de próbálom meggyőzni a szívemben levő dolgokkal, hogy tévednek és hogy a fiú mennyit bizonyított az elmúlt időben.
Soha nem gondoltam volna, hogyha visszajövök a szülővárosomba ennyi mindennel gazdagodok. Lett két csodás barátnőm, akiket semmi pénzért nem cserélnék el mert a mi hármunk kapcsolata különleges. Aztán megismertem azt a bandát, akiket eddig csak a húgom szobájából hallottam énekelni.
Úgy érzem egyre szorosabb velük a kapcsolatom főleg Namjoon-nal. Az egész lénye annyira hasonlít a bátyámra. Lehet, hogy ezért is érzem közelebb magamhoz, mint a többieket.
Utolsó sorban pedig kaptam egy olyan embert, aki kitöltötte egy kis részét a bennem levő ürességnek. Mióta belépett az életembe a feje tetejére állt, épp ezért kivételes a kötelék, ami közöttünk van mert annyi mindenen mentünk keresztül és azt hiszem még fogunk is. Ezt nem egy búcsú szövegnek szántam még mielőtt azt hinnétek, csak elakartam mondani mennyi minden változik egy költözéssel.

Tegnap Taehyung egészen sokáig itt volt és a csókunkat még az este folyamán elég sok követte. Volt, hogy csak feküdtünk és próbáltuk felfogni, hogy velünk történik-e ez a csodás dolog, de az is előfordult, hogy beszélgettünk, ami által sok mindent megtudtam róla.
Például, hogy színészi tehetsége is van az éneklésen kívül, sőt azt is elmondta, hogy az apja egyáltalán nem támogatja az énekesi karrierjét szerinte ez csak egy fellángolás, ami pár év múlva úgyis abba marad. Az apja a cégük örökösének akarja, ha visszavonul, de Taehyung ezt legkevésbé sem kívánja. Ő csak énekelni akar és turnékra járni a fiúkkal, hogy elmondása szerint színt hozhasson a zenéjével az emberek szívébe.
Tulajdonképpen egy kicsit irigylem mert velem még sohasem fordult elő, hogy valakinek is a példaképe legyek. Nem mintha annyira vágynék rá, de hiányzik az az érzés, hogy valakinek mosolyt csaljak az arcára ahogyan anyu is mindig tette az emberekkel. Tudom, ehhez nem kell híresnek lennem és világmegváltónak sem, de egyszer szeretném, hogyha az emberek nem úgy néznének rám, mint a lányra, akit sajnálni kell mert elveszítette az anyját és a bátyját mert ez borzalmas.

Mikor Tae elment és Hae Ra megtudta, hogy együtt vagyunk alig tudtam elhalkítani mert úgy sikoltozott. Én, pedig azzal a vigyorral – ami egész este az arcomat díszítette- aludtam el.
Reggel szokásomnak megfelelően megint át aludtam az ébresztőmet, aminek köszönhetően megint rohannom kellett az elkészüléssel.
Mire leértem a félre csúszott blúzommal, és kapkodva felfogott hajammal – ami úgy nézhetett ki mintha összeverekedtem volna egy kislánnyal az utolsó szelet tortáért – már Taehyung a konyhánkban ült és épp az apámmal beszélgetett. Ja igen, tegnap megbeszéltük, hogy ma reggel elvisz minket suliba, vagyis ő erősködött, én pedig makacskodtam, hogy erre nincs semmi szükség, de végül ő nyert.

Kicsit megijedtem, vajon mit beszélhetnek apuval és mit szól majd hozzá, hogy barátom lett.
Régen mikor Scott-tal összejöttünk, az apám folyamatosan úgy bámulta, hogy azt hittük egyszer neki támad ezért mindig tisztes távolságra ültettük őket egymástól a nyugalom és békesség kedvéért. Ezért is féltem, hogy szegény barátom is erre a sorsra jut, de ahogy néztem őket apu arca nyugodtságról árulkodott.

- Nyugi, ha apu bántani akarta volna, akkor már rég leszúrta volna a mellette levő késsel. – tette Hae Ra a vállamra a kezét.

- Még ne könyveljük el nyereségnek! – suttogtam.

- Igaz, még bármi történhet lehet apu mindjárt előhúz valami fegyvert és elkezd őrjöngeni, hogy „ Az én lányom közelében csak egy férfi van, az pedig én vagyok". – mélyítette el a hangját majd úgy csinált mintha fegyvert húzott volna elő és folyamatosan lövöldözött vele, mint egy őrült. Miután abbahagyta mindketten hangos kacagásba törtünk ki a lépcsőn ezzel magunkra vonva a konyhában tartózkodó két férfi figyelmét.

- Mi olyan vicces? – kérdezte apu homlokát ráncolva.

- Semmi, csak megmutattam Lara-nak a színészi képességeimet. – húzta ki magát Hae Ra és elindult a reggelijéért a konyhába.

Ebben az volt a legviccesebb, hogy a húgomnak egyáltalán nincs a színészethez érzéke. Emlékszem egyszer elsőben ő kapta a főszerepet az egyik iskolai műsorban és annyira borzalmas volt, hogy anyuékkal vörös fejjel próbáltunk kiosonni a teremből, hogy ne vegyenek minket észre, mivel Hae Ra az egyik percben úgy mondta a szöveget, mint aki mindjárt elalszik, a másikban pedig az előadás kellős közepén ordítozott az egyik osztálytársával mert az elfelejtette a szövegét. Szóval a húgomat inkább rendezőnek tudnám elképzelni, mint színésznek és kihangsúlyoznám, hogy ilyenkor volt első osztályos ahogyan az elején is említettem.

- Ha ennyire jók a színészi képességeid tudok beszélni pár rendező ismerősömmel. – nézett rá Taehyung komoly arckifejezéssel, én pedig ahogy megláttam a testvérem arcát lefehéredni úgy kezdtem újra kacagni, de most már apuval együtt. Eközben a barátom érthetetlen arcot vágott, hogy mi olyan vicceset mondott, Hae Ra pedig gyilkos pillantásokat lövelt felénk.

- Szerintem jobb, ha nem beszélsz velük. – lépdeltem le a lépcsőről, majd lehuppantam a velük szemben levő székre.

- Oké, most már elég lesz! – tette fel a kezét a húgom. – Könnyű kiröhögni egy 7 éves gyereket. – utalt arra, hogy akkor még nagyon fiatal volt.

- Igazad van, akkor még tényleg kicsi voltál. – védte meg apu, de a szemei alatt ugyanúgy látszottak a nevető ráncok. – És egyébként nem fogtok ti elkésni? – húzta fel az egyik szemöldökét. Mi pedig ahogy az órára néztünk, úgy pattantunk is fel mivel öt percünk volt beérni a gimibe és még Hae Ra-t is ki kellett raknunk.

Mire a suli parkolójába értünk teljesen egyértelmű volt, hogy elkéstünk mivel az udvart és az iskolát is a csendnek nevezett nyugalom vette körül, csak pár helyen lehetett hallani a tanárok hangját a nyitott ablakon keresztül. Furcsa volt így látni mert már megszoktam a focicsapat ordításait, a lányok visítását, ahogy mesélik egymásnak a velük történt dolgokat és ott vannak még, akik előszeretettel énekelnek nem zavartatva magukat. Mindemelett pedig itt a mellettem ülő fiú. Mintha megállították volna az időt és egész Koreában csak a mi két lényünk tudott volna mozogni és érzékelni az idő múlását. Úgy döntöttünk megvárjuk itt a kicsengetést jelző hangot mivel már nem volt sok értelme bemennünk az óra másik felére. 

- Még nem is köszöntem. – fordult felém és nyomta ismerős ajkait az enyémekre, amit tegnap annyiszor megtapasztalhattam.

- Akkor már tudom mi hiányzott. – fontam karomat nyaka köré – már amennyire az autóban lehetett – és húztam magamhoz, hogy meg ne merje szakítani ezt a pillanatot.

- Valamit mondanom kell. – húzódott vissza az ülésébe.

- Mondd, hogy apu nem fenyegetett meg és most nem szakítani akarsz velem? – kérdeztem ijedten. Lehet, hogy apának csak álca volt az a nyugodtság és amíg mi fent tartózkodtunk addig Taehyung-ot ezer módon riogatta, hogy mi lesz, ha továbbra is együtt maradunk.

- Mi?! Dehogy is. – nevette el magát arcomat látva. – De épp erről akartam beszélni, hogy túlságosan is jól fogadta mikor elmondtam és sajnálom, hogy nem vártalak meg csak semmi jó ötlet nem jutott eszembe mikor megkérdezte, hogy mi járatban vagyok ott. – dobolt a kormányon és közben bocsánatkérő arccal nézett rám.

- Semmi baj. – tettem járó kezére a tenyerem. – És biztos vagyok benne, hogyha hazaérek még faggatni fog bár mostanában mintha visszatért volna a régi önmaga, amit már nagyon régen láttunk. – meredtem a műszerfalra.

- Nekem megnyugtató, hogy nem akar rögtön eltemetni mert a lányával járok.

- Hidd el, azt nem hagynám.

- Tudom, mert annyira helyes és cuki vagyok, hogy más ilyet, mint én már nem találsz a világon. – villantotta elő tökéletes mosolyát.

- Na azért ne legyél ennyire elszállva magadtól. – löktem vállon.

- De azért valld be, hogy igazam van. – noszogatott tovább.

- Jó oké. – emeltem fel a kezem. – Igazad van Taehyung, te vagy a legtökéletesebb fiú a világon.

- Mondtam én. – húzta ki magát magabiztosan. – Máskor ne tartsd magadba, ha ilyet szeretnél rám mondani. – kacsintott felém.

- Egyáltalán nem nagy az egód. – forgattam a szemem.

Talán, ha most kellene egy dolog, amihez hasonlítanám magamat egy egyszerű falevelet mondanék, amely lehullott és összevissza szállt a zord télben, de végül eljött számára a tavasz és megtalálta azt a helyet, ahol átmenetileg jól érzi magát. Én is most érzem magam az elmúlt hónapok óta először önmagamnak.
Megtaláltam azt a helyet, ahol ebben a pillanatban jól érzem magam. Mintha a szívemben keletkezett lyuk elkezdett volna összeforrni bár akkor még nem tudtam mi is vár rám a jövőnek nevezett dologban.
Nem mondanám, hogy teljesen nyugodt voltam akkor mikor eljött az idő, hogy belépjek a gimibe az általam szeretett fiú oldalán. Féltem a megvető pillantásoktól, a hátam mögött elhangzó szavaktól, de legfőképp attól féltem, hogy újra csalódást okozok a barátnőimnek mivel ők még nem tudtak erről.
Olyan hirtelen történt minden, hogy még én sem fogtam fel, hogy mit csinálok itt Taehyung-gal, aki miatt olyan szavakkal és pletykákkal illetek az itt levő emberek, amik távol állnak tőlem, de én ellenére is szeretem a mellettem ülőt.

- Ne harapdált az ajkad. – éreztem meg mentolos leheletét a fülemnél. Még csoda, hogy csak ezt csinálom mert a bennem lapuló feszültségtől és idegességtől legszívesebben ordítanék.

- Miért talán zavar? – haraptam rá újra, hogy idegesítsem.

- Ha nem szeretnéd, hogy itt és most leteperjelek akkor jobban jársz, ha nem csinálod. – húzta pajkos mosolyra a száját, az én arcom pedig a paradicsoméval vetekedett újra és mintha az autóban a fűtést is maximumra tekerték volna.

- Na menjünk be mielőtt elájulsz itt nekem. – nyitotta ki az ajtót.

Még szerencse, hogy kihagytam a reggelimet mert félő volt, hogy a folyosón a gyomrom kidobja a tartalmát. Ahogy kiszálltam az autóból egy kicsit olyan érzetem volt mintha én lennék az Alkonyat főszereplője, Bella.
Ha kicsit visszaemlékeztek meg van az a jelenet mikor az első részbe először száll ki a menő Edward Cullen kocsijából? Na ez a jelenet pont ugyanolyan volt azzal a különbséggel, hogy mi nem csak eljátszottuk ezt hanem valóban minden szempár minket bámult.
Az emberek arcáról millió dolgokat tudtam leolvasni.
Annyi ember és olyan sok reakció. Volt, akinek az arcán meglátszott a már megszokott megvetés, volt, aki csak csodálkozóan, irigységgel nézett, de ami a legjobban meglepett az volt amikor pár ember arcán megláttam azt a visszajelzést, amire nem számítottam. Ugyanis az ő szájuk felfelé görbült.
 Az idegességem kezdett elhalványulni és már nem érdekelt mit mondanak a többiek, sőt már a legelején nem kellett volna ezzel foglalkoznom, de egyszerűen annyira fájt a tudat, hogy nem lehetett olyan első évem amilyennek anya is mesélte az övét. Úgy akartam megélni a dolgokat ahogy ő, de mikor ez nem sikerült akkor elvakított az önsajnálat és nem vettem észre azokat az embereket, akik szeretnek. Talán ez volt a legnagyobb hibám a gimi kezdete óta.
Felemelve a fejemet megláttam a barátaimat vigyorral az arcukon. Ji Na ugrálva integetett, Min ji pedig csak a fejét ingadta, hogy ideje volt már, de közben ott bujkált a szemében az a mosoly.
Taehyung érezte rajtam, hogy kicsit megkönnyebbültem bár azt nem tudhatta miért mert nem látta a sok felismerést, ami percek alatt futott végig bennem. Mikor már látta rajtam, hogy készen állok és nem fogok visszafutni az autóhoz elkezdett a társaságunk felé húzni.

- Mi újság galambocskák? – füttyentett egyet Jimin. - A ma reggelit elnézve és azt, hogy Tae későn ért haza gondolom minden jól sikerült. – kacsintott ránk.

- Idióta! – vágta hátba Min Ji. – Nem minden lány olyan, mint akikkel te szoktál lenni.

- Pedig lehetne. – húzta mosolyra ajkait, amire a mellette levő lány most a tarkóját célozta meg. A fiú fájdalmasan kapta oda a kezét a fájó ponthoz.

- Ezt most miért?

- Mert megérdemelted. – húzta ki magát Min Ji. – Szerinted, ha minden lány borsó méretű aggyal rendelkezne akkor mi lenne itt?

- A fiúk okosabbak lennének a lányoknál.

- Hát azt kétlem. – nevetett fel. – Inkább úgy mondanám, hogy nem lenne okos ember a világon majd kihalna az emberiség.

- Most ezzel azt akarod mondani, hogy mi hülyék vagyunk?

- Nem akartam kimondani, de most, hogy mondod.

Jimin ezután megpróbált segítséget kérni tőlünk, de mi csak elfordulva próbáltuk leplezni a kitörekvő nevetésünket. Min Ji érveivel senki nem mert szembeszállni mert mindenre volt egy frappáns válasza, amitől az illető csendben maradt és ő került ki nyertesként.
Később mikor már kellően kinevettük magunkat az előbbi szócsatán, épp a fiúkat faggattam az új dalukról – amiről persze semmit nem mondtak az úgynevezett titoktartási szerződés miatt – amikor Taehyung telefonja hangosan csörögni kezdett.
Mikor megnézte a képernyőn álló nevet egy nagy sóhaj után félrevonult és idegesen hallgatta a telefon túlsóvégén lévő személy mondanivalóját. Idegesen fürkésztem a tekintettemmel az arcát, hátha kiderül róla valami. Egy pillanatra elfogott a félelem, hogy valami baj történt, de mikor rám nézett és elmosolyodott mintha köddé vált volna ez a negatív érzés és inkább próbáltam folytatni az előbbi beszélgetésemet Namjoon-nal, aki továbbra sem akart nekem részleteket elárulni.

- Majd, ha megjelenik meglátod. – mondta immáron harmadszorra.

- De az még 3 hét, én addig nem bírok várni! – vettem elő boci szemeimet.

- Ezzel engem nem tudsz lekenyerezni. – bökte meg az orrom hegyét.

- Pedig azt hittem ezúttal beválik. – hajtottam le csalódottan a fejem.

Miközben elfogadtam a Namjoon-nal szembeni vereségemet inkább csendben hallgattam a többieket és közben alig vártam, hogy Taehyung visszajöjjön, de még akkor is telefonált mikor megszólalt az órát jelző csengő. Oda akartam menni hozzá, de csak intett egyet, hogy majd bent találkozunk ezért a többiek után indultam. Tudom, semmi közöm ahhoz, hogy kivel telefonál, de akkor is volt bennem egy kis kíváncsiság, amit nem tudtam elnyomni magamban.

- Üljenek le! – jött be az osztályfőnökünk a terembe egy nagy halom papírral.

- Idén hova megyünk osztálykirándulásra? – kiabálta be az egyik fiú hátulról.

- Jun-seo, örülnék, ha nem kiabálnál és haladjunk szép sorjában, hidd el arról is fogunk beszélni. – intette le majd felemelte a kupac tetején lévő első lapot – Az első dolog, hogy szeretném az osztályt megdicsérni a kiváló projektmunkákért, amiket beadtatok. Mindenki remekül teljesített és azért remélem a csapatmunka is jól ment a társatokkal.

- Valakiknek nagyon is jól sikerült. – hagyták el a szavak Jae Kyung száját egy gúnyos mosollyal, amit egyenesen felém célzott.

- Gondolom magadra érted, amit mondtál. – fordultam előre a tábla felé.

- Rendben, a nézeteltéréseket iskolán kívül intézzétek el, ha kérhetem. – nézett ránk felváltva. – Azt remélem senki nem felejtette el, hogy év végén vizsgát kell tennetek, hogy átmenjetek és már most mondom, hogy nem lesz olyan könnyű. – a hátam mögött többen is fellázadtak az év végi vizsga hallatán és elkezdtek faggatózni, hogy konkrétan mit tanuljanak, amire csak annyit mondott a tanárunk, hogy mindent.

Az évem nem volt a legjobb és a hiányzásaim is meghaladták a maximumot ezért tisztában voltam vele, hogy jövőre biztosan nem leszek ennek az osztálynak a tagja. A lányoknak még nem beszéltem erről, de muszáj lesz megemlítenem valamikor, hogy ne érje őket váratlanul.

- Ha mindenki befejezte a mondanivalóját, akkor térjünk át az osztálykirándulásra, hogy idén hova utazzunk. – pár ember kivételével mindenki elkezdte kiabálni a különböző országok neveit. Hallottam Franciaországot, Angliát, Olaszország, Spanyolországot sőt volt, aki Oroszországot is bekiabálta. Mivel nem tudtuk eldönteni ezért annyiban maradt az osztály, hogy jövőhétre mindenki keres egy helyet, aminek utánanéz és felír egy papírra majd felolvassa az osztály előtt és így eldöntjük melyik lenne a legjobb választás.

- Lara, kérlek kicsengetés után maradj bent a teremben. – szólt semleges arckifejezéssel az osztályfőnökünk.
 Min Ji és Ji Na rögtön rám pillantottak, hogy tudom- e mit szeretne, de én csak megráztam a fejem, hogy fogalmam sincs. Pedig nagyon jól tudtam miért akar velem beszélni.
Mikor kicsengettek megvártam még mindenki kimegy a teremből, hogy tényleg senki ne hallja a beszélgetésünket mert nem akartam, hogy a barátnőim más szájából hallják azt, amit tőlem kell hallaniuk.

- Remélem tudod, hogy miről kell beszélnünk. – húzta szomorú mosolyra a száját az előttem álló harmincas korabeli nő, akit már jól ismertem.

- Igen. – válaszoltam szűkszavúan.

- Tudom, hogy ez az év nem volt könnyű neked és ennek ellenére a jegyeid nagyon is jók, de a sok hiányzás az nagyon nagy probléma. Szívem szerint vizsga nélkül átengednélek, de az igazgatóság előttem áll ebben a cselekedetemben. Én megpróbálok még beszélni az igazgatóval, de nem ígérhetek semmit. Sajnálom, hogy én is csak a rossz hírt közlöm. – tette a vállamra kezeit.

- Igazából tisztában voltam vele és köszönöm, hogy megpróbált segíteni. – fordítottam hátat majd az ajtó felé indultam.

Nem tudtam volna most tovább erről beszélni ugyanis, ha belegondolok, hogy évet kell ismételnem összeszorul a gyomrom. Az udvar felé vettem az irányt, hátha ott rálelek Taehyung-ra mert most mindennél jobban szükségem volt rá. A többieket elsőre kiszúrtam, de a barátom magas alakját hiába kerestem ott, az nem volt sehol.
Csalódottan közeledtem a hangos társaság felé, akik hamar észrevették lehangolt arckifejezésemet.

- Mi történt? – állt elém Min Ji csípőre tett kézzel. – Ha megint Jae Kyung csinált valamit, én.....

- Nem, most nem ő volt. – tiltakoztam gyorsan mielőtt az előttem levő tényleg odamegy hozzá. Bár megérdemelné, de ebben nem ő a hibás, sőt nem is tehetett róla. Sokat filóztam azon elmondjam- e nekik most vagy várjak addig még hármasba leszünk, de végül úgy döntöttem jobb hamar túlesnem rajta, mint húznom hetekig.

- Valószínű, hogy jövőre már nem leszünk osztálytársak ugyanis túl sok a hiányzásom. – mondtam elfojtott hangon. Mikor felnéztem Min Ji dühtől eltorzult arcával találtam magam szembe.

- Megyünk az igazgatóhoz, igyekezz! – indult meg az ajtó felé.

- Állj meg! Semmi értelme. – fogtam meg a kezét. 

- Semmi értelme? Lara, nem elég, hogy egész évben borzalmaknak voltál kitéve, de még meg is buktatnak. Nem fogom hagyni és szerintem ők sem. – mutatott a hátam mögött levő társaság felé, akik csak bólogattak.

- Kitalálunk valamit, de annak tényleg semmi értelme nem lenne, ha odarohannál. – tolta vissza Jimin a vállánál fogva dühös barátnőmet.

- Nem bukhatsz meg. – nézett rám Ji Na könnyes szemekkel. – Ha te nem jössz át, akkor én is maradok.

- Dehogy is maradsz. – öleltem meg. – Ugyanúgy barátok leszünk, csak nem lesznek egy időben és helyen az óráink. Nem lesz semmi baj. – igyekeztem vigasztalni, bár a bennem dúló érzéseket még így sem tudtam.

Értékelem, hogy próbáltak segíteni a helyzetemen, de ezen nem tudnak és remélem ők is befogják látni. Attól, hogy nem egy osztályban vagyunk nem fog változni semmi. Nyugtattam magam ezzel.
Bármennyire ütött szíven a felismerés, hogy többet nem tudunk órán hülyéskedni és az együtt ballagásunknak is annyi, nem eshetek újra össze.
Miután kellően lenyugodott mindenki próbáltam a fiúktól érdeklődni, hogy merre van az a személy, akit már egy jó ideje keresek, de csak annyit tudtak mondani, hogy óráról kirohant és azóta senki sem látta. Így telt az egész napom.
Kesernyés íz a számban a bukásom miatt és a Taehyung utáni kutatás, ami a nap végére már aggodalom lett. Apu napközben írt, hogy munkája akadt ezért nem tud ma értünk jönni. Mivel a buszt sikeresen lekéstem muszáj volt gyalogolnom. Már örülnék egy jogsinak.

- Megjöttem! – ordítottam el magam hátha valakit itthon találok.

- Cukorfalatka! – tárta ki a karját a konyha felől érkező nagynéném.

- Hanna néni! – kiáltottam fel a meglepettségtől. – Hát te?

- Már nem is örülsz nekem? – bigyesztette le játékosan a száját.

- Nem erről van szó. – tiltakoztam. – Csak egyszerűen megleptél ennyi az egész.

Hanna az anyám testvére, akit az egész életemben háromszor láttam ugyanis folyamatosan járja a világot, aminek köszönhetően még anyu temetésére sem tudott eljönni. Nem haragszom rá ezért mert sokat dolgozott azért, hogy most a világot járhassa, de néha igenis szükségünk lett volna rá, mint támaszra. Hae Ra, a nagynénénktől örökölte azt a furfangos természetét ezért is van az, hogy ők mindig jobban kijöttek, de persze én sem lettem elhanyagolva.

- Olyan jó titeket újra látni. – vont szorosan egy óriási ölelésbe.

Hirtelen mintha anyu ölelt volna át. Nagyon sok közös vonásuk van, kiskorukban csak a hajukról lehetett őket megkülönböztetni. Még most is előfordul, hogy a nagyi összekeveri őket, vagyis előfordult.

- Meddig maradsz? Hae Ra tudja már, hogy itt vagy?

- Csak az a majom apátok. Mondtam neki, hogy tartsa titokban. – tette csípőre a kezét. – Mesélj, milyen Korea?

- Nagyon tetszik, itt azt érzem, hogy otthon vagyok. Amerikában mintha egy kicsit kívülálló lettem volna. – ültem le a kanapéra.

- Teljesen megértelek hiszen itt születtél. Mindenkinek az az otthona, ahol először meglátta a napvilágot.

- És te merre jártál?

- Megházasodtam. – nevette el magát.

- Tessék? – visítottam fel. – Mi erről miért nem tudtunk?

- Azért, mert olyan hirtelen jött. Eltöltöttünk egy mesés hetet együtt a Karib-szigeteken aztán pedig hozzámentem. – nézett maga elé szerelmesen.

- Nem túl korai ez? – úgy érzem kicsit elhamarkodottan döntött.

- Lara, az élet rövid és én annak szenteltem az életem, hogy élni fogok és megtenni a lehetetlent. Szeretném úgy eltölteni ezt a kevés időt, hogy mindent kipróbálok, amire azt mondták régen nem lehetséges. Persze, azért bankot nem fogok rabolni és egy maffia tagja sem leszek. – nevette el magát.

- Hanna néni? – hallottuk meg a húgom hangját az előszobaajtóban.

- Végre megérkezett a másik cukorfalat is! – csapta össze a tenyerét Hanna és azonnal ugrott is Hae Ra nyakába, ahogy 5 perccel ezelőtt velem is tette.

- Hogy kerülsz ide?

- Épp most meséltem a nővérednek, hogy férjhez megyek és már titeket is nagyon jó lett volna látni ezért gondoltam beugrok.
Először azt hittem Hae Ra majd a boldogságtól majd ki fog ugrani a bőréből, de a szemei csillogtak és egyáltalán nem látszott vidámnak attól, hogy látja a rég nem látott rokonunkat, akivel annyira jól kijött.

- Szóval férjhez mész. – ismételte meg ezt a mondatot. – Anyu meghalt és te azért jöttél, hogy elmond ezt. – préselte össze a száját.

- Hae Ra! – szóltam rá élesen.
Egy részem igazat adott, de a másik felem hevesen ellenkezett emiatt. Nem most van itt az ideje a családi vitáknak és annak, hogy egymás ellen forduljunk.

- Neked ez rendben van? – fordult felém könnyes arccal. – Rendben van, hogy mindenki elfelejti anyát?

- Senki nem felejtette anyát csak nem élhetünk úgy, hogy folyamatosan őt gyászoljuk. Meghalt. Tovább kell lépnünk. – remegett meg a hangom.

Továbblépni. Ez a szó annyi mindent képvisel. Továbblépni egy sokáig tartó kapcsolaton vagy akár az életben történt boldog pillanaton. Mind múlt időben játszódik. Vannak, akik hamar meglelik ezt a kis kaput és boldogan élnek tovább, de léteznek olyanok, akik a sötétben bolyongva még mindig ezt a kis ajtót keresik és közben felemészti őket a kín, hogy még mindig a múlt árnyékában kell élniük.
Mi is ilyenek voltunk. Még mindig tapogatózva kerestük a zárt, ami kinyitja nekünk az ajtót a felszabadultság felé.

- Neked könnyű mert mindig mindenki csak veled foglalkozik. Én nem akartam ezt eddig felhozni, de már nem bírom ezt tovább. – fakadt ki.

- Hae Ra én... - a szavak egyszerűen nem akartak kijönni a torkomon.

Ha tudtam volna, hogy a testvérem miket él át miattam, talán már az elejétől tudtam volna neki segíteni. Önző módon megint csak magammal törődtem és nem vettem észre, hogy emiatt a környezetemben lévők összetörnek és szép lassan leépülnek még meg van fojtja őket a fájdalom virágának utolsó megmaradt gyökere.

- Nem kell magyarázkodnod. – mosolygott rám szomorúan. – És kérlek ne haragudj rám azért, mert azt mondom, hogy visszaköltözöm a nagyiékhoz. – ment fel a lépcsőn a szobája felé.

Hae Ra szavai villámcsapásként értek azzal, hogy kijelentette, hogy elmegy. Azt hittem a húgom lesz az életemben az utolsó, akit elveszítek, de úgy látszik valami mindig közbeszól és meghiúsítja a terveinket. Végre azt hittem minden visszatérhet a normális kerékvágásba, de úgy tűnik megint falba ütköztem. Egy óriási falba.
Képtelen voltam felállni a kanapéról mert félő volt, hogy visszazuhanok. Hanna még mindig ott állt, ahol az előbb. Maga elé meredt és emésztgette az előbbi történéseket. Talán ő is belátta, hogy nagy hibát követett el, azzal, hogy idejött.

- Mi történt? – nézett ránk apu felváltva. Észre sem vettük, hogy bejött az ajtón. Mind a ketten a gondolatainkba merültünk és azon gondolkoztunk vajon hol rontottuk el a másokkal való kapcsolatainkat.

Hanna néni számára világossá vált, hogy az álmai miatt lemaradt a családjával töltött pillanatokról, de főleg a testvére temetéséről. Számomra pedig, hogy mennyi hibát követtem el.
Apu, pedig mit sem tudva jött haza, hogy majd vacsorázunk együtt egy jót. Mármint a kezében lévő szatyorból ítélve.