Korean Dream/ kth.

13

Otthon, Hae Ra már a ruháit és a dolgait pakolta. Úgy egyeztünk meg, hogy most elviszi a legfontosabbakat aztán meg nyári szünetben utána visszük apuval a többit.
Bármennyire fájt belegondolnom abba, hogy nemsokára külön válnak útjaink mégis kötelesnek éreztem segíteni neki a pakolásban. A szívem egyik darabja eközben újra porrá lett és nem maradt más a helyében csak a végtelen üresség, de az arcom ennek ellenére mosolyt tükrözött és próbálta elnyomni azt, ami oda bent történik, hogy az előttem álló izgatott lánynak ne okozzon bűntudatot amiért elmegy.
Túl sok mindenen keresztül ment és ez lesz neki a legjobb, ha szabad utat lel abból a környezetből, amiben most van. Tudom, hogy szerette az iskolát, a házat és mindent, ami idekötötte, de néha a változás olyan dolgot adhat nekünk, amiről álmodunk. Új életet.

Ehhez persze nem egyszerű út vezet mert borzasztóan nehéz kiszabadulnunk a megszokottságból, hogy aztán belecsöppenjünk valami másba, valami újba.

- Azt hiszem kész vagyunk. – rakta be az utolsó dolgot is a „ruha" feliratú dobozba.
Ahogy végig néztem az üres szobán elszorult a torkom és úgy éreztem megfulladok a visszatartott könnyek sokaságától. Már kezdem magam rosszul érezni, hogy mindig csak sírok és sírok akármi történik, de nem tudtam tagadni mennyire nagyon fog hiányozni.

- Tudom, hogy csak a kedvemért mutatod magad erősnek. – ült le az egyetlen bútorra, amiben még ott lakozott az élet, ugyanis még ott pihentek rajta a különböző színű párnák és a világos rózsaszín takaró, ami már azóta meg van Hae Ra-nak mióta az eszemet tudom.

- A takaródat elfelejtetted elrakni. – emlékeztettem, hogy ne felejtse el az egyik legféltettebb dolgát.

- Nem is szándékozom. Itt hagyom, hogy legyen itt valami emlék, ami valaha is tükrözte, hogy itt jártam. – nem szándékozik vissza jönni. 

-Ha egyszer utánad megyek akkor majd viszem magammal. – karoltam át a vállát.

- Remélem nemsokára eljön annak is az ideje. – emelte rám csillogó szemeit.

Az élet kiszámíthatatlan és még én sem tudhattam lesz- e egyáltalán nekem is olyan, hogy új élet. Ez a saját magunk döntése, de én ebben a pillanatban azt éreztem, hogyha most összepakolok és felülök arra a gépre akkor megfutamodok az elől, hogy kiderítsem az igazságot. Biztos voltam benne, hogy Taehyung titkolózik és vele együtt apu is. Ha most elmegyek sohasem tudom meg, mi folyik a családom körül és hogy anyu miért intett figyelmeztetésre abban a levélben. Kell lennie valami oknak, amiért csakis nekem hagyta hátra.

Az utolsó nap, amit együtt töltöttünk nagyon hamar elszállt és már csak azt vettem észre, hogy elérkezett a búcsú ideje. Tegnap nem mentünk étterembe és más emberektől nyüzsgő helyen sem jártunk. Egyrészt mert az agyrázkódásom miatt nem mehettem ilyen helyekre másrészt pedig nem volt rá szükségünk. Tökéletes volt az otthoni kanapé és a légkör is.
Sokat beszélgettünk, kiélvezve a pillanatokat ugyanis már csak azok maradtak nekünk. Fogalmunk sem volt mikor látjuk egymást újra és mikor találkozunk, de reménykedtem benne, hogy mihamarabb elérkezik az az idő.

Az ajtón kilépve enyhén hátra hőköltem mert meglepő látvány fogadott. Ott álltak a fiúk, akik nem nagyon ismerték a húgomat, de mégis eljöttek mert valahol fontosnak tartották és ez nagyon jól esett. Ott állt Min Ji és Ji Na és végül Taehyung is. Mindannyian mosollyal az arcukon köszöntek el a meglepődött testvéremtől, aki úgy szintén nem számított erre.

- Nem hiszem el, hogy Korea leghíresebb zenekara itt áll a teraszunkon! – suttogta izgatottan.

- Azt hiszem apa sem. – nevettem el magam aput nézve, aki még mindig az ajtó előtt állt a táskákkal a kezében. Taehyung észrevehette sokkos állapotát ezért odament neki segíteni lehordani a bőröndöket.