Korean Dream/ kth.

18

Az adrenalin a testem minden porcikáját átjárta. Úgy éreztem magam, mint egy akció film főszereplője, pedig ez egyáltalán nem egy kitalált és kamera elé vitt történet volt. Ez a förtelem, maga volt a valóság és én ennek a förtelemnek a rabja voltam. Elfogadhattam volna és élhettem volna az életem, mint mindenki más, de én mégis a hosszabb út felé vettem az irányt és őrült módjára kapkodtam az igazság után. Nem bírtam leállni, mint valami drog úgy szippantott magába.

Nem sokat jártam még Ji Na-nál, de még most is elcsodálkozom, hogy a házukat képes a nagynénje ellátni egyedül. A mérete már csaknem egy kastélyhoz hasonló és akkor a szolgálókról már nem is beszélek.

- Üdvözlöm önöket! A táskáját elkérhetem? – hajolt meg egy inas kinézetű férfi.

- Elbírom, de köszönöm. – szorítottam meg a kezemben tartott darabot.

- Erre tessék. – mutatott a bejárati ajtó felé. – A kisasszony már fent várja.

A belseje sem volt kivétel. Ahova a szem ellátott mindenhol arany, ezüst és gyémánt díszek ragyogtak. Az utóbbira magát az óriási csillárt értem. A mi családunk is ilyen társaságban mozgott, de a szüleim soha nem akartak puccos házat vagy birtokot. Mi az egyszerűség hívei voltunk. Jobban szerettünk beolvadni, mint kitűnni valahonnan.
Persze, anyu szülei imádják a pompát és a csillogást. Ha itt lennének szerintem ájuldozva dicsérgetnék a ház gazdáját vagy rögtön szoros barátságot akarnának kötni, hogy egyre feljebb jussanak a ranglétrán. Soha nem titkoltam, hogy milyen is a családom pedig közel sem volt jó ez az életmód, de ebbe születtünk generációk óta és nehéz lenne megváltoztatni ezt egyik napról a másikra. A pénz csaknem bekebelezi az emberek nagyrészét és higgyétek el nem könnyű kitörni abból a burokból. Ha mindent megkaptál az életed során akkor a későbbiekben sem tudod elrejteni a kiülő szomorúságot az arcodról, ha nincs keret például a kinézett ruhára. Ezzel jár az, ha fényűző életmódot élsz.

- Kim Lara! – szólított meg egy már ijesztően ható női hang.

- Jó napot! – hajoltam meg. Pedig annyira reménykedtem benne, hogy ezúttal is sikerül elkerülnöm Ji Na nagynénjét.

Az idős nő makulátlan külsővel rendelkezett, de belül mondhatni egy szörnyeteg bujdosott. Ott csapott le a kiszemelt áldozatára, ahol csak tudott és most én voltam a kiválasztott. Fintorral az arcán nézett végig rajtam és nem hiszem, hogy talált olyan részt is, ami elnyerte volna a tetszését.

Abban a hitben él, hogy minden velünk felért embernek annyira tisztán kell viselkednie és kinéznie, mint ő maga. Császárnőnek képzelte magát az emberek felett és elvárta a megfelelő tiszteletet a tőle „alsóbbrendűektől". Az unokahúgától is ezt várta. Tökéletes külső, modor, de Ji Na közel sem volt ilyen. Ő, ha kellett sárba feküdt és egyáltalán nem kezdte el villával enni a pizzáját. Ez az oka annak, hogy a nagynénje ki nem állhatja őt mert nem tudja formálni és olyanná tenni, mint saját lényét.

- Úgy látom, hogy az apja nem vett fel nevelőt a maga számára. – húzta fel az orrát.

- Tökéletesen el tudom végezni én is a feladatokat ezért nem látta értelmét.

- És úgy gondolja, hogy a maga dolga ez, mint örökösnek? – erről beszéltem. Azt képzeli egy régi világban élünk, ahol még léteztek örökösök és királyi családok.

- Az én dolgom anyám után fenntartani a háztartást és a családot.

- Nem vártam mást. Olyan akár az unokahúgom, selejt. – fordult vissza a szoba irányába. – Üdvözlöm a családját! Ó, hoppá. Már csak az apja maradt. – vitte be az utolsó döfést.

Az ördögi mosoly, ami elterült az arcán miközben a szavakat kimondta. Nem akartam mást abban a pillanatban, mint azt a mosolyt lehervasztani és a földbe döngölni, de nem volt rá hatalmam. Csak álltam ott és próbáltam lenyelni a számban keletkezett keserű érzést.
Ji Na nagynénje, ott szúrt belém, ahol jelenleg a legjobban fájt és ezt az arcomból ítélve nagyon jól tudta. Egy valamiben viszont tévedett.
Már az apámat is kezdem elveszíteni. A titkai egyre távolabb repítik őt tőlem és tehetetlen vagyok abban, hogy hogyan hozzam őt vissza. Végtére is nem vagyok egy angyal, aki elűzi a sok árnyat, amik körbeveszik és szárnyam sincs, hogy átszeljem utána az eget.

- Lara! – ugrott barátnőm hirtelen a nyakamba. – Jól vagy? Láttam, hogy találkoztál a nénikémmel. – vizslatott.

- Persze, csak köszönt. – ami egyébként nem történt meg.

- Ha mondott valamit ne törődj vele. Jól ért ahhoz, hogy megbántson mások. – hajtotta le a fejét.

- Igazad van, ne törődjünk vele. Menjünk és csinálj belőlem egy új embert! – fogtam meg a kezét, hogy vezessen mert őszintén hiába voltam itt párszor, fogalmam sincs mi hol található.
Ezt a házat szerintem az „Útvesztő" című film alapján építették. Nemcsak, hogy eltévedni, de még szörnyszülöttek is vannak itt. Az utóbbit egyáltalán nem a ház gazdájára értem.

- Gyere, a szobám erre van. – húzott ellentétes irányba.
Belépve azonnal megcéloztam Ji Na hatalmas ágyát, amit mindig is irigyeltem mert olyan puha  és kényelmes volt, bár az is igaz, hogy egy egész család elfért volna rajta, de ez a szobájára is igaz volt.

- Ahányszor ide jövök ez a szoba egyre nagyobb lesz. – bámultam a mennyezetet.

- Pedig annyira szeretnék egy kisebbet mert egyedül borzalmasan érzem magam, de a nénikém szerint egy hölgynek mindig szüksége van a nagy térre. – utánozta a kéz mozdulatait, amin egyszerre nevettünk fel.

- Biztosan imádja a történelmet. Ezek alapján. – mutattam körbe.

- Egyszer kimentem éjszaka a mosdóba és véletlenül meghallottam mit beszélt álmában. Idézem: „Itt én parancsolok ugyanis az enyém a trón. Én vagyok Ferenc József felesége!".

- Ezt nem mondhatod komolyan! – visítottam fel.

A következő egy órában hanyagoltuk a problémáinkat és inkább csak tipikus lányos dolgokról beszéltünk, ami már nagyon hiányzott. Nem feltétlenül az, hogy rúzsról vagy ruhákról beszéljek, hanem inkább a hétköznapiság, ami ezzel együtt jár. Végre úgy éreztem rendes kamasz vagyok, aki a barátnőjével készülődik, hogy utána moziba menjen.

Hálás voltam Ji Na ötletének miszerint előtte csapjunk egy lányos partit és végre sikerült átéreznem azt, amiről anyu annyit mesélt. A gimi leglényegesebb pillanatai, amik később már nem biztos, hogy megadódnak. Ezt volt az, amiről az édesanyám ódákat zengett a már megfelelő koromban és a történeteken belül próbálta sugallni, hogy bármi történjék ezeket az élményeket ne adjam fel, hanem éljem át. Most látom be, hogy mennyire igaza is volt, de már túlságosan késő lenne úgy tenni mintha semmi sem történt volna.

Őszintén bevallom fikarcnyi fogalmam sincs arról, hogy mi lesz az iskolával főleg azután, hogy a következő évtől egy teljesen új környezetet kell megszoknom. Egyrészt megrémített, de másfelől egyáltalán nem izgatott. Már rég feladtam azt, hogy képet alkossak a jövőmről, hogy utána megvalósítsam. Még más tisztában van vele, hogy például ő orvos lesz, én abban sem vagyok biztos, hogy lesz holnap ugyanis bármi megtörténhet.

- Hé, mi újság Yoongi-val? – tettem fel a kérdést épp Ji Na hüvelykujját festve.

- Egy ideig találkozgattunk, de aztán abban maradtunk, hogy barátok leszünk. – húzta meg a vállát.

- Nem is tudtam, hogy találkozgattok. – annyira önzően el voltam foglalva a saját életemmel, hogy közben észre sem vettem a körülöttem lévő dolgokat. Például, hogy ők ketten úgymond kavarnak és emiatt borzasztóan éreztem magam.

- Nem volt nagy dolog és volt elég bajod minthogy ezzel az aprósággal foglalkozz.

- Ji Na, attól, hogy otthon családi gondjaim vannak, nem azt jelenti, hogy ti attól kevésbé vagytok fontosabbak szóval, ha bármi van, én itt vagyok. – nyomatékosítottam meg az utolsó három szót.

Nem akartam megkapni a „rossz barátnő" címet, de mégis sikerült. Tudom, hogy ők csak jó indulatból nem osztották meg velem ezeket a csekélységeket, de én mégis azt érzem, hogy kudarcot vallottam. Meg kellett volna hallgatnom minden apró mozdulataikat, de én mégis hagytam, hogy ez a nyomozósdi eluralkodjon rajtam és nem vettem észre azt, ami igazán fontos.

Nekik köszönhetek mindent és emiatt soha nem is lehetek elég hálás viszont én az utóbbi időkben elfelejtettem kimutatni azoknak, akik megérdemelték volna. Úgy érzem a dolgok kordában tartása szép lassan kezd az én kezeim közül is kiesni és ha az végleg kiborul onnan már tényleg nehéz lesz kiszabadulni. Eddig a hidegvérem segített logikusan gondolkodni, de szép lassan kezdem elveszíteni.

Próbáltam a kis idő alatt, ami még maradt, bepótolni az elmaradt beszélgetéseket, de mindenki tudja, hogy hónapok elszalasztott dolgait pár óra alatt lehetetlen bepótolni. Persze, Ji Na őrült módjára csacsogott és egyáltalán nem mutatta felém azt, hogy már késő, de én mégis éreztem a bűntudat mardosását a torkomon. Befészkelte magát a lelkem mélyére, mint egy élősködő és ahogy telt az idő úgy kezdte el kiszipolyozni belőlem a magabiztosság minden cseppjét. Újra levegő nélkül maradtam, de ezúttal azzal a különbséggel, hogy az apám még csak a közelben sem volt. Azt hittem miatta történik mindez, pedig valószínűleg köze sincs hozzá.

A fiúkkal azt beszéltük meg, hogy a mozi előtt találkozunk mert semmi értelme nem lett volna, ha kerülőt tesznek értünk és őszintén szólva nem akartam Taehyung-gal egy autóban utazni.

- Úgy nézel ki, mint egy anime karakter. Egy gyönyörű anime karakter. – fordította elém a tükröt.

 A szám egy pillanatra elnyílt a Ji Na által kreált eredménytől. A szemem alatti megszokott karikák eltűntek, az íriszeim pedig újra csillogtak a megkönnyebbült felfrissüléstől. A tükrön keresztül egy pillanatra láttam a hátam mögött anyám mosolyát, ahogyan elismerően bólint engem látva. Ő ezt az életet akarta számomra és még mindig érzem, ahogy kifejezi nem tetszését a tetteim felett.

- Én csak egy hétköznapi lányt látok, aki a barátnője tehetsége nélkül még mindig úgy nézne ki, mint egy élőhalott. – döntöttem oldalra a fejem.

- Hát... - húzta el a száját.

- Hé, most meg kellene cáfolnod. – fordultam hátra elhűlve.

- Ez a fej mindent megért. – dobta le magát az ágyra nevetve.

A legközelebbi párnát megfogva végre megkecsegtethettem dobási tehetségemet és egyenesen Ji Na arcába repült az eldobott darab. Ezek után pedig nem volt megállás. Kezdetét vette egy vérre menő párna csata kettőnk között és egyikünket sem érdekelte a hajunk állapota vagy az előbb felkent smink elmosódása. Csupán a nevetésünk visszhangzása érdekelt minket és a színes négyzetek heves repülése, aminek következtében sikerült elkésnünk a megbeszélt helyről. Az autóban maradt sofőrünk megfogta a kezem amikor Ji Na hallótávolságon kívülre került és aggodalmasan a szemembe nézett.

- Ezt vigye magával. – nyomott a kezembe egy nehéz, fémszerű tárgyat.

Soha nem tartottam még a kezemben ehhez fogható dolgot és a testem remegéséből ítélve még most sem készültem fel rá. Szinte égette a tenyerem egész pontját, ami azt kiáltotta, hogy dobjam el most ameddig megtehetem, de én a föld helyett a kabátom belső zsebébe rejtettem. Ott kezdődött minden ugyanis ezután a pisztoly állandó bajtársam lett. Be kellett vallanom, hogy akkor bármennyire is volt nehéz levegőt vennem, semmi más nem adhatott nagyobb védelmet. Ez már nem egy gyerekes dac volt, hanem attól sokkal több.

Remegtem a félelemtől, hogy esetleg valaki meglátja vagy valami oknál fogva kiesik a helyéről. Az emberek tekintetét magamon éreztem, mintha tudnák mire készülök pedig az igazság az volt, hogy egy árva lélek se bámult a barátaimon kívül.

- Már azt hittük lecseréltetek minket és más társasággal mentetek moziba. – lökte el magát a faltól Jungkook.

- A nagynéném feltartott minket és idő még elkészülünk. – vágta oda Ji Na.

- Jungkook, tartsd vissza a beszólásodat mert el fogunk késni. – indult meg Namjoon a bejárat felé.

Egészen eddig fel sem tűnt annak a hiánya, aki miatt egy kis időre végre visszatért a régi, élet erős Lara. Mindenki jelen van kivéve Taehyung-ot, amit egyáltalán nem értettem. Rögtön a megfutamodásra gondoltam vagy arra, hogy rájött, hogy mégis jobb lenne nem egy légtérben tölteni az estét. Nem kellene érdekelnie, sőt inkább örülnöm kellene, de mégis csalódott vagyok. Erőt vettem magamon és az elől haladó fiú mellé settenkedtem, hogy megkérdezzem az okát amiért nem jött el.

- Csak késik. Az anyja haza rendelte. – válaszolt mintha teljesen természetes lenne a kérdésem. Az ellenkezőjére számítottam, de Namjoon mégis nyugodt volt és nem tett semmilyen megjegyzést a szánalmas viselkedésemre, amiért olyan szekér után futok, ami nem akar felvenni.

- Hm. – csak ennyit tudtam hirtelen kinyögni.

Tisztában voltam az otthoni körülményeivel és azzal is, hogy a nevelő anyja nem egy könnyű eset, de ami a legjobban fájt neki az az öccse szenvedése. Tehetetlen volt azzal szemben, hogy megmentse az ottani körülményektől. Ezt pedig a testvére nem értette meg és ahányszor tudta a fejéhez vágta. Nem tagadhatom, hogy a baleset estéjén minden megváltozott. Kinyitotta a lelkét felém és tisztán láttam, hogy ő is csak egy normális életre vágyik, amit nem kaphat meg.

Bármennyire akartam még Taehyung-on agyalni, nem tehettem. A film elég hosszúnak bizonyult, hogy elszökjek a barátaim szeme elől és elkezdjem magánakciómat. Reméltem a zsebemben lapuló nehéz tárgyat nem kell használnom. Fogtam már fegyvert iskolai bemutatókon, de a lövést még nem volt alkalmam gyakorolni és rettegtem attól, hogy ha szükség lesz rá egy ártatlan fogja megfizetni.

Mindent elterveztem előre és abban is biztos voltam, hogy apám emberei árgus tekintettel figyelik minden mozdulatomat ezért nagyon óvatosnak kellett lennem. Egy rossz lépés és mindennek vége. A film – amit Jimin kedvéért választottunk – nem bizonyult rossznak, sőt szívesen végig néztem volna, ha úgy adja az alkalom. A szívem mélyén tudtam, hogy a barátaimmal kellett volna maradnom, de újra csak kihasználtam a velük szervezett programot.

- Kimegyek, ha nem baj. – suttogtam Ji Na-nak rosszullétre hivatkozva.

- Veled menjek? – kérdezte rám pillantva.

- Maradj nyugodtan. – préseltem ki magam a sorok között, amihez persze elég sok rosszálló tekintetet kaptam. Már majdnem kijelenthettem, hogy az első fázis sikeresen lezárult, amikor a kijáratnál beleütköztem egy ismerős személybe. Nem is tudom mit gondoltam, hogy majd talán a sors hagyja, hogy szabadon kisétáljak és információt csaljak ki egy idegen nőtől?

 Túl könnyű lett volna.

Próbáltam valami magyarázatot kitálalni mert Taehyung úgyis átlát a többieknek beadott „rosszullét" dumámon, de mint mindig semmi nem jutott eszembe a közelében. Azt éreztem, hogy az igazságot érdemli viszont egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy bízhatok benne. Nem tudtam melyik oldalon áll és ha valamit megtanultam az elmúlt pár hónapban, az az volt, hogy sosem tudhatjuk ki az, aki kést ránt a hátunk mögött.

A saját apám a példa erre az állításra és ezek után mire kellene számítanom a fiútól, aki egyik napról a másikra eldobott mindenfelé magyarázat nélkül? Kérdések sokasága játszódik le a fejemben, de egyikre sem találok ésszerű válaszokat. Összezavarodtam és legszívesebben azt kívánnám bárcsak valaki megcsípne és felébrednék az anyám mellett a kanapén, de tudom, hogy ez nem lehetséges.
Anyu meghalt és a halott testének a látványát senki nem tudja kitörölni az elmém összes zugából. Mindennap lejátszódik a szemem előtt az utolsó mosolya aztán pedig, ahogy szép lassan már csak egy élettelen hüvely marad a helyén.

- Lara, jól vagy? – emelte fel álamnál fogva a percekig lehajtva tartott fejemet.

- Igen. – köszörültem meg a torkom.

- Nem úgy látszik. Történt valami? – faggatott.

- Ha így lenne, téged úgysem érdekelne. – fúrtam a tekintetem az övébe. – És ha megbocsátasz dolgom van.

- Nem akarom megmagyarázni, de a kijáratnál három furcsa alak is áll, akik szerintem nem hagynák, hogy kisétálj innen. – kapta el a karom.

- A francba. – ennyi erővel egy hadsereget is küldhetnének rám. 

- Figyelj, nem tudom, hogy honnan tudod mindezt, de muszáj kijutnom innen észrevétlenül. – az órámra nézve már nem sok időm maradt, ha nem érek vissza időben buktam az esélyemet.

- Segítek, de egy feltétellel. – emelte fel a mutatóujját.

- Mégpedig? – húztam fel a szemöldököm.

- Veled megyek. Tudom, mit gondolsz rólam, de azt sosem bocsátanám meg, ha valami bajod esne. – a tekintete őszinteségre utalt. Ha az eszemre hallgatok akkor egyértelmű lett volna a válasz, de a szívem ezúttal sikolt, hogy bízzak benne. Nem árt, ha van velem valaki és valljuk be mi lehet ennél még rosszabb? Egy fegyver van a belső zsebemben, valószínűleg képzett katonákat akarok kijátszani és egy pszichológushoz fordulok utolsó reménnyel, aki apám embere.

- Rendben. Mi a terv?

- Ahogy láttam a kijáratokat figyelik szóval a hátsó ajtón se tudnánk kijutni. Utolsó esélyként a férfi mosdóban van egy ablak, ami oldalra vezet. Már bocsánat, de nem hinném, hogy megfordulna a fejükben, hogy bemész az ellenkező nem mosdójába. – indult el.

- Ez sértő volt. – szaladtam utána.

- Egyszerűen csak az agyukkal gondolkozom. Nem ismernek és nem tudják, hogy te attól sokkal ravaszabb vagy minthogy kisétálj a bejárati ajtón. A legtöbb gazdag lányról ez a feltételezésük. – magyarázza miközben ellenőrzi, hogy tiszta-e a levegő az említett helységben.

- Soha nem értettem, hogy miért veszik egy kalap alá a gazdagokat. A mi családunk sosem volt az a felvágós. – követtem.

- Nekik csak a pénz számít és szerintem bőven kapnak a munkájukért. – tartott nekem bakot az ablak alatt majd intett, hogy másszak.

- A pénz nem minden. – másztam fel, hogy ellenőrizzem, hogy tényleg nincs-e kint senki, de Taehyung igazat mondott.

- A pénz a hatalom. Akinek van az mindenre képes. Az én családom ezt tartja szem előtt és az elmúlt pár évben én is rájöttem erre mármint ne érts félre – nevetett – én nem így élek, de a mai világban már ez az, ami számít.

- Tudod, szívesebben lennék inkább nem gazdag. Ez az élet borzalmas. – jutottam ki a szabad levegőre.

- Nekem ne mond. Ha más lenne minden az öcsémmel élnék valahol messze mert tudom, hogy az apámnak nem áll hatalmában lenyomoztatni minket, de nem ezt dobta az élet. – ugrott ki ő is.

- Taehyung, az apád nem tarthat örökké rabságban. – nyújtottam a kezem, hogy segítsek felállni.

- Nem ismered. Ő mindenre képes és ehhez bárkit képes felhasználni. Hova megyünk amúgy? – nézett körbe. Pár másodpercig variáltam, hogy mi lenne erre a helyes válasz, végül a szívem nyerte a csatát.

- Van egy nő, akitől információt tudhatok meg az apámról. – indultam meg a lakcím felé.

- Miféle információt?

- Mostanában sokat titkolózik és odáig fajult a helyzet, hogy kalitkába akar zárni, amit nem hagyhatok. Ha tényleg apám a felelős a bátyám és anyám halála miatt, meg kell fizetnie. – szorítottam ökölbe a kezem. Belegondolni is fájdalmas volt, de nem zárhattam ki.

- Kérlek forduljunk vissza és élj még lehet. – hangja szomorúságtól csengett és egyre jobban lassította a lépteit.

Még sosem hallottam tőle ilyet, de a szavak szépen lassan egyenként marták a szívem. Abban a pillanatban éreztem, hogy igaza van, de nem tudtam volna úgy élni, hogy közben lehet egy gyilkossal lakom és kitudja ki lesz a következő célpont. Nem veszélyeztethettem a barátaim életét és legfőképpen a húgomét. Hae Ra, nem ezt érdemli. Számára ott a választás lehetősége és örültem, hogy élt vele. Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha végül mégis marad. Talán együtt indulunk a sötétség felé vagy még rosszabb esetben egyedül próbálja megmenteni, amiben én már nem vagyok biztos, hogy érdemes megmenteni. Semmi mást nem szeretnék csak magyarázatot.

- Te ezt nem érted. Taehyung, válaszokat akarok. Fordított esetben te is addig mennél, ameddig meg nem kapod azt, amit akarsz. – láttam rajta, hogy ő is így gondolja, de mégis volt előtte egy akadály, ami meggátolta, hogy kimondja a szavakat, amit valójában gondolt.

- Rendben, de ígérd meg, hogy ezután abbahagyod és nem csinálsz semmi hülyeséget. – vette szaporábbra a lépteit ugyanis már így sem volt biztos, hogy időben visszaérünk.

A ház felé egész idő alatt egy szót sem szóltunk egymáshoz. Egyrészt mert nem volt mit mondanunk, másrészt pedig óvatosnak kellett lennünk abban az esetben, ha valaki a közelben lenne és figyelne minket. Nem volt erre sok esély, de fogalmam sincs apu mennyire van tisztában azzal, hogy az alkalmazottai mennyit tudnak.

- Ez az a ház! – mutattam egy nagy, világos barna épületre az utca sarkánál.

A szívem heves erővel dobogott a mellkasomban. Féltem, hogy valami olyan titok nyitjára nyílik fény, amire nem vagyok felkészülve. Nem mintha már bármi meglephetne, de mégis vannak olyan dolgok az életben, amikre még a legrosszabb esetben sem számítanánk.

Erre a példa a ma délután volt ugyanis olyan titokra bukkantam, ami örökre megváltoztatta az életemet.