Korean Dream/ kth.

16

A csalódást lassan átváltotta a düh és a vele együtt járó bizonytalanság, amit az elmúlt pár napban több ember is nyomatékosított bennem. Ott ültem a különböző egzotikus növények között és azon gondolkoztam, hogy pontosan mikor siklott minden félre. Mi volt az a pont, amit nem vettem észre mert úgy gondolom akkor még vissza lehetett volna állítani mindent a megfelelő kerékvágásba.

Apám említésére a nagyapám nagy fordulatot vett és mintha nem is azaz ember lett volna, akit a legelején megismertem. Úgy érzem, hogy bárki, aki a közelembe kerül és megismer egy idő után kifordul önmagából. Kezdem azt hinni, hogy csak egy átok vagyok mindenki számára, aki megnehezíti az életüket azzal, hogy beléptem.

Éppen rendbe akartam szedni magam, hogy ne úgy távozzak, mint egy tényleges pszichopata amikor kinyitódott a másik irányból nyíló ajtó. A hirtelen ért félelemtől és meglepődöttségtől azt se tudtam hova bújjak vagy mit kéne csinálnom ezért csak felálltam, ahonnan jobban láthatóvá vált előttem az egymásba gabalyodott pár és én sem maradtam láthatatlan számukra. Dühöt akartam érezni és arra vágytam, hogy bárcsak ő is úgy szenvedne, mint én.
 Pofon akartam vágni a múltbéli énemet és megmondani neki, hogy mennyire hülye, ha elhiszi akár egy szavát is ennek az illetőnek, de tudtam, hogy akkor is elhittem volna. Szerelmes vagyok belé és még most sem érzem azt, hogy szűnne akár egy pillanatra is.

- Lara? – hunyorgott a sötétben.

- Biztosan összekeversz valakivel. Bocsánat, ha megzavartam valamit. – fogtam meg a földön lévő fekete kötényt, amit időközben leoldottam magamról.

Ki akartam rohanni a szabadba mert úgy éreztem bármelyik pillanatban megfulladhatok. Fullasztó volt az egész hely, de legfőképpen Taehyung jelenléte és az ahogyan megcsókolta azt a lányt. Igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy csak egy vagyok a sok közül mert az voltam. Gondolom megerőltetnie sem kellett magát, hogy találjon valakit helyettem.

Azt hittem egy percre, hogy utánam jön, de egyedül léptem ki az ajtón Koreai sötétségébe, amit csak az éjszakai lámpák fénye világított meg. Egyedül a város és annak látványa adott némi vigaszt. Imádtam a kivilágított éjszakát.
Kiskoromban újévkor mindig elmentünk sétálni még itt laktunk aztán pedig kimentünk a temetőbe és újra megemlékeztünk azokról, akik már a másvilágból néztek minket. Ez volt a mi kis családi szokásunk a sok közül, de amikor elköltöztünk ez alább maradt. A nagyiék jobban szerették az otthoni ünneplést és egy idő után mi is hozzászoktunk ehhez bár sokszor láttam, hogy anyu meggyújtotta a házban lévő összes gyertyát. Ő ezután is talált rá módot, hogy ezt a hagyományt megőrizzük. Persze, a gyertyákat nagyapám többször is szóba hozta és mindig elfújta azzal magyarázva, hogy akár fel is éghet a lakásunk. Emlékszem egyszer Sungkyu ennek ellenére is meggyújtotta újra őket, amit éles kiabálások kísértek aztán pedig szobafogság. Aznap éjszaka is belopóztam hozzá és együtt ettük meg a megmaradt süteményt.

- Bárcsak itt lennél. – kívántam, pedig egy hullócsillag sem volt az égen.

Egy ismerős autót fedeztem fel a parkolóban és mivel egyáltalán nem volt kedvem busszal hazamenni elindultam a magányos autók között. Mikor elindultam az iskolából azt hittem, hogy sikerült leráznom, de be kell vallanom, hogy apu ez egyszer egy nagyon jó testőrt bérelt fel.

- Rémesen rejtőzködik el mások elől. – vágtam be magam az anyósülésre, aminek következtében a sofőr egy óriásit ugrott. Úgy látszik, hogy felijesztettem a szundításából.

- Kisasszony! – hajolt meg ülve amennyire csak tudott.

- Ugyan már, maga az idősebb. – legyintettem.

- Jól van? – nézte a kisírt szemeimet miközben beindította a motort.

- Mondjuk úgy, hogy volt ettől sokkal jobb napom is. Érezte már úgy, hogy reménytelen minden? – néztem ki az ablakon.

- Ha hiszi, ha nem mindenki érzi így egyszer aztán egy kis idő múlva megjelenik egy kis szikra, ami rajtunk áll, hogy elkapjuk-e vagy hagyjuk, hogy kialudjon az is. – válaszolt.

- Tudja, még egyik testőröm sem mert nekem ilyet mondani, sőt semelyik nem kérdezte meg hogy vagyok. – mosolyodtam el az este folyamán először. – Bírom magát.

- Még egyik főnököm lánya sem mondott nekem ilyet. – jegyezte meg.

- Van családja?

- Van egy 2 éves lányom, aki remélem olyan lesz, mint ön.

- Szerintem ezt minél hamarabb szívja vissza. Nem akarja, hogy a gyereke olyan legyen, mint én. – ráztam meg a fejem szórakozottan.

- Sokkal többet láttam mióta itt vagyok, mint azt hiszi és őszintén mondhatom, hogy az apja szerencsésnek érezheti magát, hogy ilyen lánya van.

- Hallotta az apámmal folyatott veszekedéseimet, ugye? – tördeltem a kezem.

- A legtöbbet.

- Megkérhetem, hogy a mai itteni látogatásom maradjon kettőnk között?

- Lakat a számon, de azt el kell mondanom az apjának, hogy mennyire sok boltot jártunk ma körbe.

- Remélem annyira nem fárasztottam ki. Néha rám jön a vásárlási láz.

Így kezdődött, hogy életem során végre elfogadtam és meg is nyugodtam, hogy valaki vigyázz rám. Dwayne – még mindig nem tudom a nevét – tényleg tartotta magát és nem mondott semmit apámnak, aki egyébként valami csodának köszönhetően otthon terpeszkedett a kanapén. Elmormoltam egy köszönést majd indultam is az emeletre, hogy végre összeszedhessem a gondolataimat, ami egyébként mostanában eléggé értelmetlen irányokba szokott haladni.
Talán fel kellett volna szállnom Hae Ra-val arra a repülőre és magam mögött hagyni mindent? Bárcsak adnál valami jelet anyu, hogy egyenesen haladok az úton és nem tértem le valami sötét ösvényen. Egy halvány szimbólumot, ami segít hinnem. Ennyit akarok csupán, hogy megmenthessem a családom a közelgő katasztrófától.

Az ablakon kinézve eszembe jutott a holnapi házi dolgozatom is, amit ügyesen elintéztem magamnak. Így történt, hogy egész éjszaka Korea vezetéséről olvastam és írtam visszamenőleg, ami nem egészen a legjobb ötlet volt ugyanis másnap a tanárom eléggé nagy megjegyzéseket fűzött hozzá.

- „A mai elnökünk a saját véleményem szerint nem a legalkalmasabb az országunk védelmére.", „Úgy gondolom sértő viselkedése a családjával szemben miszerint nem vállalja fel őket, nem éppen példamutató a lakosság számára." – olvasta fel mondataim töredékét az osztály előtt.

Akkor éreztem meg a súlyát a leírott szövegemnek, amit a düh vezérelt. Nem sokat találtam az interneten Kim Jae In-ről ezért gondoltam hirtelen döntésképpen, hogy leírom akkor a saját tapasztalataimat. Csak egy bökkenő volt, hogy senki sem tudhatta, hogy milyen a viszonyom vele. Abban a pillanatban kiabálni akartam újra, a pár órával ezelőtti önmagammal, hogy gondolkodjon egy kicsit és ne csak cselekedjen, de már késő volt. Kinyilvánítottam mélységes utálatomat azzal az emberrel szemben, akit az országunk tisztel. Már várom, hogy mikor kerül az esszém a hírekbe, hogy egy középiskolás lány rágalmazta hazánk elnökét. Remek szalagcím lenne, de utána biztosan tudom, hogy nem látnám többet a napvilágot ugyanis akkor tényleg bezáratnának valahova arra hivatkozva. hogy valami merényletet készülök elkövetni és azért írok ilyeneket már középiskolás koromban. 

- Úgy gondoltam, hogy normális munkát kapok mert úgy hallottam így sem fényes az iskolai helyzete, de köszönhetően ennek itt – mutatta fel a fehér papírköteget. – nem tudom támogatni, hogy következő évben is ebben az osztályban maradjon. – néma csend lett a teremben.

 Mindenki abbahagyta a beszélgetést a szavakra, amit a tanárom kiejtett a száján. Reméltem, hogy majd csak jövőre kell tudomást szereznie az osztálynak arról a tényről, hogy megbuktam, de úgy látszik a sors megint nem mellettem állt. Persze, a házi dolgozatom elégtelen lett, amiről apu is tudomást szerzett mert elmondásuk szerint nem hagyhatták annyiban a dolgot. Az óra után az osztálytársaim nagyrésze megrohamozott és kérdésekkel bombázott, hogy mi történt. A legkevésbé volt kedvem magyarázkodni főleg olyan embereknek, akikkel alig váltottam pár szót.

- Azt javaslom ne pocsékoljátok arra az időtöket, hogy kérdeztek mert amilyen titokzatos és önző a mi kis ártatlanunk, nem fog válaszolni. – nem tudtam, hogy hálás legyek Jae Kyung-nak vagy inkább fojtsam meg amiért még ehhez is van hozzászólása. Mellettem haladt el, de mikor ránéztem, hogy visszavágjak szóhoz sem jutottam ugyanis sajnálat jelét láttam az arcán. Egyetlen halvány biccentéssel jutalmazott és a történtekkel együtt eltűnt az osztályterem ajtaja mögött. Felírtam magamban, hogy tartozom neki amiért kimentett mert ezután tényleg mindenki békén hagyott. Soha nem gondoltam volna, hogy pont neki leszek hálás, aki már az első naptól kezdve nem szívleli a társaságomat.

- Nem hiszem el, hogy ezért képes volt felhívni apukádat. – rázta a fejét rosszállóan Min Ji.

- Ha apu eddig még nem zárt be valami óriás konzervdobozba akkor annak most jött el az ideje.

- Hívj, ha tényleg ez történik és viszek konzervnyitót. – paskolta meg a hátam.

Az iskolában megint hamar elterjedt a bukásomnak a híre ezért újra én kerültem a középpontba. Csak most éppen nem elítéltek, hanem inkább szánakoztam, mint mikor anya meghalt. Ez rosszabb volt, mint bármely arckifejezés mert gyengének érezzük magunkat és az emberek jóindulata nem a természetükből fakad, hanem inkább sajnálatból. Ma sem történt másképpen. A büfében előre engedtek pedig eddig a sorban állás mindig vérre ment, sőt volt, aki egy ivólevelet tett az asztalomra és biztatásképpen hátba vágott.
Az ebédlőben sokan szorítottak volna nekem helyet, hogy leüljek mintha beteg lennék pedig csak megbuktam, ami tudtommal nem nagy dolog, de a diákok azt az érzést keltették bennem, hogy halál közeli állapotban vagyok. Hiába akarták többen is, hogy mellettük foglaljak helyett inkább választottam a sarokban egy üres asztalt minthogy újra végig hallgassam valaki sajnálkozását miszerint nem érdemeltem ezt meg. Tudjátok ebben mi a legviccesebb, hogy a legtöbb embert, aki ehhez hasonló üzenetek adott, nem is ismertem. Egy szót sem váltottuk, ő mégis azt érezte, hogy kötelessége ezt elmondani.

- Lara, mióta lettél te sztár? – pattant le mellém Jimin, akivel már nagyon régen találkoztam.
Nem sokkal ezután a fiúk is csatlakoztak hozzá, Taehyung kivételével, de valahogy nem is érdekelt, sőt boldogság hullám szabadult fel bennem a kis fős társaságtól, akik tényleg azért ültek oda hozzám mert érdekeltem őket. Nem hittem a barátságukban a szakításunk után, de persze az élet kifürkészhetetlen, ahogyan szokták mondani. A legváratlanabb események képesek új életet lehelni belénk, hogy aztán tovább kitartsunk ezen a hosszú úton.

- Ma reggel váltam azzá. Szerintem még lassan Jae Kyung-ot is megelőzöm a ranglistán.

- Aztán nehogy újra cicaharc legyen. – dobott a szájába Jungkook egy spárga darabkát.

- Szerintem ezúttal a bukás utáni dicsőséget meghagyja nekem.

- Borzalmas, hogy a lányok ilyeneken képesek veszekedni. – ingatta a fejét Jin.

- Ezért köszöntem meg a szüleimnek százszor, hogy fiú lettem. Marhaság ez a menőségi ranglista. – horkantott egy újabb spárga darabkát elemezve.

- Könnyű leszólni minket a ranglista tetejéről, de igazat adok. Tényleg marhaság ez az egész. – foglalt helyett a két barátnőm is az asztalnál.

Min Ji, észrevehetetlenül elpirult pár pillanatra Jungkook közelségétől mikor mellé ült és úgy látszott egyikük sem ellenkezett az ellen, hogy arrébb üljenek egymástól. Vajon mi jár a fejedben, Jungkook? Próbáltam megfejteni az arckifejezéséből, de mint mindig, most is tartotta azt a pókerarcot, amit általában szokott.

- A versenyszellemet csak úgy nem lehet eltüntetni az emberekből. – nyúlt át Ji Na az asztal felett, hogy lenyúljon egy spárgát a tányérról, de túl lassú volt és a zöldségdarabkák tulajdonosa elhúzta a tányért a keze elől. – Naaa! Nem halsz bele hogyha adsz egy darabot. – nézett boci szemekkel.

- Ezt nem tudhatod. Mi lesz, ha elfogy és rosszul leszek aztán csak, azaz egy darab menthetett volna meg? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.

- Az ebédlőben ülünk, idióta. Itt van körülötted egy hadseregnyi étel, ha rosszul lennél. – szólt közbe az eddig csendben ülő Namjoon.

- És mi van akkor, ha csak a spárga menthet meg? Mert az is megtörténhet, de egyébként hyung, te kinek az oldalán is állsz? – háborodott fel.

- A saját magam oldalán. – tette keresztbe a karját.

- Mint általában. – szólalt meg valaki mögöttünk aztán pedig mivel nm volt máshol hely levetődött mellém.

A társaságban egy pillanatra megfagyott a levegő. Nem tudom meddig tarthattam vissza a lélegzetemet, de onnantól, hogy a kezünk összeért megállt számomra az idő és nem tudom pontosan mikor indult el újra. Min Ji és Ji Na keze ökölbe szorult és attól féltem bármelyik pillanatban ráugorhatnak a mellettem ülő fiúra. A társaságunk többi tagja az én reakciómat leste, hogy vajon mi lesz a következő lépésem.
Időközben észrevettem, hogy kicsit túl erősen szorongatom a kezemben tartott villámat. Lehet, hogy ez lehetett az oka, hogy mindannyian rám szegezték a tekintetüket. Kilépve az önkívületi állapotból megráztam a fejem és lassan oldalra fordítottam, hogy még egy pillanatra se higgye azt, hogy el fogok szaladni, mint egy nyúl. Ahogy érintkezett a pillantásom azzal az ismerős szempárral egy percre tényleg úgy gondoltam, hogy szemen szúrom a villámmal, de végül elengedtem és rá mosolyogtam amire csak egy meglepett reakciót kaptam az asztalnál ülőktől. Hah, egy pont nekem!

- Még mindig jobb mintha két tűz közül kellene választania. – fordultam vissza.

- Nem minden esetben, lehet pártatlan maradni. Néha nincs megoldás és választanunk kell. – bámult az ablakon ki.

- Mindig van megoldás. – szólaltam meg halkan.

- Na jól van. – köhintett Jimin. – Nagyon elkalandoztunk szóval mit fogtok csinálni hétvégén? – nézett körül.

- Én a szüleimmel vacsorázom. Valami üzleti dolog. – fintorgott Min Ji.

- Akkor ne menj.

- Bárcsak olyan könnyű lenne lemondani, de ezúttal valami fontos dologról lesz szó.

- Pedig akartam kérdezni, hogy mit szólnátok egy mozihoz? – lelkesedett.

- Menjetek nyugodtan nélkülem. – mosolygott mikor meglátta Ji Na izgatottságát.

- Uh, de jó. – csillant fel a szeme. – Ugye mindannyian benne vagytok? – ez inkább jobban hangzott parancsnak a lány szájából, mint kérdésnek szóval eszünk ágában sem volt nemet mondani, sőt még Taehyung is beleegyezett.

Ezután a film választáson kezdett el mindenki vitatkozni ugyanis mindenkinek baja volt a másik ötletével. Szóba jött a horror, animáció és sci-fi kategória is, de nem tudtunk egy olyat választani, ami mindannyiunknak megfelelt volna ezért arra jutottunk, hogy sorsot húzunk a felvetett filmek közül.

- Hallottam az iskolai pletykákat. Jól vagy? – suttogta Taehyung a fülembe. A mentolos lehelete libabőrt varázsolt a tarkómra és úgy éreztem meg kell kapaszkodnom mert félő, hogy az asztal alatt kötök ki. Ennek ellenére harag is gyúlt a bensőmben mert úgy tett mintha nem is történt volna semmi.

- Ha csak azért kérdezed mert sajnálsz akkor köszi, nincs szükségem arra, hogy lelkizzünk. – válaszoltam érzelemmentesen.

- Tudod, hogy nem azért kérdezem.

- Fogalmam sincs már mit kellene tudnom rólad és mit nem.

- Ugyanaz vagyok, aki voltam. – állta a pillantásomat.

- Tévedsz, már közel sem vagy olyan, mint akinek megismertelek. Szakítottunk és nem azt mondom, hogy ne beszéljünk, de időre van szükségem. – ez volt az igazság.

Tudtam, hogy nem kerülhetjük egymást az örökkévalóságig mert akik nekem fontosak azok ugyanúgy neki is azok, de még nem ment. Nem tudtam vele úgy beszélni, mint régen. A szemébe nézni és őszintének lenni vagy akár csak random hülyéskedni. Idő kellett, hogy megerősödjek és újra a közelében tudjak lenni, mint egy barát anélkül, hogy másfajta érzelmeket táplálnék iránta mert még mindig éreztem a szívem heves lüktetését, ami nem akart szűnni. Még nem.

- Sajnálom, hogy te is belekeveredtél. – fordult vissza a társaságunk felé.
Már megint itt tartunk. Az értelmetlen mondatok, amiknek semmi logikus magyarázata nincs, de most nem hagyom annyiban.

- Tudod, azt hittem, hogy te eléggé nagy vagy ahhoz, hogy értelmesen válaszolj. – hajoltam olyan közel hozzá, ahogyan ő az előbb. A hirtelen jött cselekedetemtől megmerevedett és egy másodpercre azt hittem ezúttal ő töri darabokra a kezében tartott evőeszközt.

- Te pedig tanuld nem beleütni az orrodat a dolgokba, ha azt mondják. – összepréselte az ajkait, hogy megakadályozza, hogy többet mondjon.

Ismertem ezt az arckifejezést ugyanis a testvérem rendszeresen csinálta ezt, ha nem akarta elmondani anyuéknak a teljes igazságot. Nem tudtam, hogy ő miken megy keresztül és abban sem voltam biztos, hogy az én érdekemben nem mondja el az igazat, de annyit tudtam, hogy eldobott. Ketten is szembenézhettünk volna mindazzal, ami várt ránk, de ő nem így gondolta. Az én érzéseim mindig is igazak voltak és képes lettem volna érte tűzbe tenni a kezem, még ha nem látszott is.
Ezután egyikünk sem erőltette tovább a dolgot és inkább hallgattuk tovább a többiek civakodását a filmekről.

- Romantikus. – tette Ji Na karba a kezét ezzel jelezve, hogy ő kitart a választása mellett.

- Szerintem is jó lenne. – szólt bele Jin.

- Na ne csináld már, ettől lányosabb már nem lehetsz. Most már tényleg kezdek kételkedni, hogy tényleg a csajokra buksz-e. – akadt ki Jimin.

- Semmilyen szabály nem tiltja, hogy egy fiú nem szeretheti a romantikát.

- De igen. A férfi becsületkódexünk leírja, hogy nem szerethetjük. Az lányos dolog.

- Becsületkódex. – horkantott fel Min Ji. – Szerintem is legyen romantikus, Jimin kedvéért.

- Te nem is jössz.

- Attól, hogy nem megyek még szavazhatok és ahogy elképzelem az arcodat a filmnél az mindent megér. – nevetett össze az immár fuldokló Ji Na-val.

- Én is a romantikusra szavazok. – emeltem fel a kezem. – És remélem valami csöpögős lesz, ha már ott a férfi becsületkódex.

- Azt hittem, hogy barátok vagyunk. – nézett rám szúrósan.

- Tudjátok mit. Menjünk romantikázni. – értett egyet velünk Jungkook is.

- Iszonyatosan férfiasak vagytok. – motyogta Jimin az orra alatt karba tett kézzel.

Így történt, hogy a döntésünk egy nagyon csöpögős, romantikus filmre esett és azok közül, akik jelen lesznek mindenki Jimin mellett akart ülni. Persze, ebből újabb vita alakult ki és az lett a végső megoldás, hogy az említett személy egyedül fog ülni az előttünk lévő ülésen. Így pedig mindenkinek megfelelő kilátás nyílik az arca minden szegletére kivéve annak, aki pont a háta mögött ül.

Az otthoni légkör már az utca elejéről érezhető volt, ami azt jelentette, hogy az apám megkapta azt a bizonyos telefonhívást. A házunk előtt ismeretlen autó parkolt, ami furcsa mert nem volt szó vendégekről, de végül is nem csodálkozom mert mostanában amúgy is minden meglepetésként fogad.

- Várunk valakit? – kérdeztem meg a sofőr ülésen tartózkodó testőrömet, akinek ugyanolyan meglepettség ült ki az arcára ahogyan pár másodperccel ezelőtt az enyémen is látszott.

- Nem tájékoztatott az édesapja. Szeretném, ha az autóban maradna. – parkolt le a ház elé.

- Ugye tudja, hogy nem tarthat itt? – húztam fel a szemöldököm.

- Higgye el elég jól tudom, de most mégis azt kérem bízzon bennem és maradjon itt. – nyomatékosította az utolsó szavakat.

- Jó, legyen. – tartoztam neki a tegnapért ennyivel.

Próbáltam eközben az emlékeimben feleleveníteni az autót, de soha nem láttam ezelőtt vagy annyira régen járhatott nálunk a tulajdonosa, hogy egyszerűen nem emlékszem rá.
A ház felé sétáló testőröm a tenyerét a nadrágja övéhez szorította. Jól tudtam mit rejteget a póló alatt és azzal is tisztában voltam, hogyha baj lenne kérdés nélkül használná, hogy megvédjen.

 Szépen lassan eltűnt az ajtó mögött, én pedig egyre feszültebb voltam mert a legkevésbé arra volt szükségem, hogy az apámat valami maffia banda tartsa fogva.
Már épp az övemet csatoltam ki, hogy berontsak amikor megjelent egy ismeretlen férfi az ajtónál és egyenesen felém tartott. A szememmel valami hegyes tárgy után kutattam, de csak egy kihegyezett ceruzát sikerült megfognom. Ha elég ügyes vagyok akár az is megteszi.

- Meg kell kérjelek, hogy tedd vissza szépen, amit a kezedbe vettél és gyere utánam. – tépte fel az oldalamon elhelyezkedő ajtót.

- Mégis ki maga, hogy megmondja mit csináljak? – szorítottam meg a kabátom ujjában lévő tárgyat.

- A biztonsági protokoll érdekében csinálom ezeket az óvintézkedéseket és nem félek használni a nálam lévő sokkolót.