Trapped /hun MX fanfiction/

14. Really?!

-Ezt az egészet azt hiszem, hogy jobb ha Jiwon magyarázza meg.- mondta halkan Kihyun, majd belekarolt Shownu-ba és elindultak a közeli kávézóba. Hyunwoo-tól pár perccel  később kaptam egy SMS-t hogy azonnal hívjam ha bármi baj van.
-Szóval Kim Jiwon, mi ez az egész? - parkoltam be a tolószékkel a pad mellé.
-Kérlek Seonghee, ne akard hogy elmeséljem! Ez egy nagyon hosszú és bonyolult történet.
-Tudod Bobby, kurvára elegem van a hosszú történetekből és a kibaszott titkolózásból. Az isten szerelmére, férfiak vagytok vagy mi a fasz! Akkor viselkedjetek is úgy! -általában nem szoktam a becenevét használni és káromkodni sem igazán ( bár mostanában egyre gyakrabban ), de most úgy felcseszte az agyam, hogy nem bírtam visszafogni magam. A srác csak lehajtotta a fejét és halkan kezdett bele a mondanivalójába.
-Én is a srácok között voltam pár hétig. Felesküdtem hogy kitartok melletük ha bármi lesz. Az egyik balhé alkalmával nagyon súlyosan megsebesítettem valakit...az én ügyem volt, de abban a pillanatban nagyon berezeltem és leléptem. A srácokat elfogták, de ha jól emlékszem, csak pár napig voltak sitten, mert bizonyíték hiányában elengedték őket. - kissé megrökönyödve néztem a legjobb barátomra. Soha nem gondoltam volna hogy ilyet képes megtenni a barátaival.
-Szóval elmenekültél a felelősség elől és szarban hagytad őket? És ezek után még képesek ilyen szeretettel közeledni feléd...
-Kihyun soha nem volt haragtartó típus. Nem csak az esze, de a szíve is nagyon helyén van.- mosolyodott el halványan.
-Várj! Ezek szerint te tudtad hogy Hoseok életben van? - kérdeztem kissé ingerülten, mire a srác bűnbánóan rámemelte barna szemeit.
-Légyszi ne akadj ki!
- Most tényleg azt akarod mondani hogy végig tudtad hogy a bátyám életben van és mégse szóltál egy kurva szót sem? Végignézted hogy az elvileg legjobb barátod hogy omlik lelkileg össze, miközben te pontosan jól tudtad hogy Hoseok él! Szép barát vagy, mondhatom.- köptem a szavakat. Iszonyatosan dühös és csalódott voltam.
-Sajnálom! Nem volt más választásom.
-Tudod Bobby, mindig van más választás! Ha nem akartad volna hogy szenvedjek, elmondtad volna. Azt hiszem, eleget hallottam. Most haza kell mennem, hogy lenyugodjak.
- A szüleid is tudtak róla...- suttogta elhalóan.
-Hogy mi a fasz?- kérdeztem vissza meglepetten. A könnyeim elkezdtek végigfolyni az arcomon. Elvesztettem a hitem mindenben és mindenkiben. A telefonom után nyúltam és írtam egy üzenetet Hyunwoonak hogy nem bírok tovább itt maradni.
-Azért fogsz még velem valaha beszélni? - hallottam meg a mély hangot a hátam mögül. Nem akartam ránézni, mert pontosan jól tudtam, ha meglátom az arcát, a haragom a múlté lesz.
-Időre van szükségem. Kurva sok időre..- pillantottam rá könnyes szemekkel. Pár iszonyatosan hosszú és csendes perc után megláttam Kihyun rózsaszín fejét.
-Mi történt Seonghee? Miért sírsz?- sietett felém, majd ahogy elém lépett, szorosan megölelt. Úgy bújtam a karjai közé, mint egy anyátlan kisgyerek. Szerencsére nem kérdezett semmit, csak megnyugtatóan simogatta a hátam. Láttam Hyunwoo tekintetében is az aggodalmat, de Ő nem mert a közelembe jönni. Az első találkozásunk alkalmával már megtapasztalta, hogy milyen vagyok, ha ki vagyok bukva.
-Gyere baba, menjünk haza! - lépett a tolószék mögé, de én megállítottam. Elegem lett abból hogy elesett és szerencsétlen vagyok.
-Picsába az egésszel! - motyogtam, majd minden erőmet összeszedve, az ép kezemmel megtámasztottam magam és megpróbáltam felállni. Elsőre nem sikerült, egy fájdalmas nyögés közepette huppantam vissza a puha, kipárnázott székbe. Másodszorra már tényleg nagyon koncentráltam a feladtra és a fájdalommal mit sem törődve tornáztam fel magam. Kissé dühös voltam, de a harag mellé mostmár jócskán társult büszkeség és boldogság is.
- Mostmár mehetünk! - karoltam bele Kihyunba. Hyunwoo elmosolyodott, majd átkarolta a derekam, mire egy kérdő pillantást vetettem felé.
-Kicsit szarul éreztem volna magam, ha csak Kihyun segít. Plusz egy kicsit féltékeny is lettem.- vigyorodott el a fiú.
-És így már nem? - kérdeztem vissza, mire egy fejcsóválást kaptam válaszul. A tolókocsit és a kétségek közt vergődő Bobby-t hátrahagyva indultunk el a lakás felé. Eleinte kissé nehézkes volt a séta, de a végére egészen belejöttem. Nagyon büszke voltam magamra és persze a srácoknak is hálás voltam, hisz nélkülük nem sikerült volna. Az ajtón belépve az egész házban csend honolt. Egyedül I.M hangját lehetett hallani, aki szokás szerint veszekedett a számítógépes játék karaktereivel.
-Köszi srácok! Innentől már boldogulok. - öleltem meg őket, majd a lépcső korlátjába kapaszkodva indultam fel a Jooheon-nal közös szobánkba. Szépen lassan, de végül felértem. A kiszűrődő fényből azonnal tudtam hogy a szobatársam még ébren van. Óvatosan nyitottam be az ajtón. Jooheon az ágyán feküdt, fülhallgatóval a fején és a plafont kémlelte. Vörös szemeit látva tudtam hogy ő sincs jobb állapotba, mint én. Iszonytosan sajnáltam hogy így látom és nagyon jól tudtam, hogy erről csak és kizárólag én tehetek. Mögéléptem és óvatosan levettem a fülhallgatót a fejéről, mire megriadt.
- Te nyitott szemmel alszol? - kérdeztem mosolyogva, mire gyorsan felpattant az ágyról és szorosan átölelt.
-Nincs semmi bajom, látod? Újra a két lábamon állok és járni is tudok! - néztem rá egy halvány mosoly kíséretében. - De kicsit óvatosabban is szoríthatnál, mert még attól fáj.
- Halálra aggódtam magam! Azt hittem hogy valami hülyeséget fogsz csinálni. Hol a bánatba voltál? - húzott le ágyra maga mellé. Elmeséltem neki az egész Jiwon sztorit, amit ő türelmesen hallgatott végig.
-Erősebb vagy mint hittem! - nézett végig rajtam büszkén.
-Mondtam hogy nem kell félteni engem semmitől! - kacsintottam rá, a legutóbbi beszélgetésünkre célozva.
Mosolyogva húzott magához. Arcunkat már csak egy pár centi választotta el.
-Akkor ne féltselek attól hogy egy idióta, aki mellesleg rohadtul beléd van zúgva, hazavágja az egész életed? - kérdezte egyre közelebb hajolva.
-Az én életem így is elég elcseszett. Ezen már csak javítani tudna az az idióta! - suttogtam szinte ajkaira mosolyogva, mire a tarkómnál fogva magához rántott és megcsókolt. Az ép kezemmel átkaroltam a nyakát, mire ő belemosolygott a csókunkba. Hirtelen minden haragom és csalódottságom elszállt és csak a puha, telt ajkaira tudtam figyelni. Néhány hosszúnak tűnő perc után elhajolt tőlem.
-Ugye most nem azt fogod megint mondani hogy hiba volt? - néztem rá kérdőn.
-Tulajdonképpen....- nézett a szemeimbe, mire a vér is megfagyott az ereimben-csak azt akartam kérdezni hogy leszel-e a barátnőm de te tudod! - vigyorodott el, mire egy hatalmasan ütöttem a vállába.
-A szívbajt hoztad rám te nagyon hülye! De amúgy persze hogy igen! - öleltem át félénken. Nagyon boldog voltam, bár igazából nagyon féltem tőle hogy újra megbánja a döntését. Hirtelen úgy  voltam vele hogy majd eldől,  mit hoz a jövő és próbálom nem túlgondolni a dolgokat. A mának kell élnem és el kell engednem a régi életem.