Ancient Connection 2. Season

12. Rész

Sziasztok! Hát hosszú kimaradás után, de végre itt az utolsó rész is ezzel pedig lezárul ez a fici! Remélem tetszeni fog nektek és köszönöm mindenkinek, aki olvasta és szerette!

Kellemes olvasást!

Yoongi pov.

Minden olyan gyorsan történt. Az üveg csörömpölés, a megvető pillantások, a fegyverek... Nem gondoltam volna sohasem, hogy egyszer a saját szüleimmel állok szembe, nem gondoltam volna, hogy egyszer megakarnak ölni, a saját gyereküket... Mégis... már nem bánom. Nem érzem azt, hogy rosszat tettem volna, nem érzem azt, hogy védenem kellene őket és azt sem, hogy valaha a szüleimnek éreztem-e őket. Mindig csak elhitettem magammal, hogy valódi család vagyunk, de ez nem volt igaz. Sosem számítottam nekik...nem érdemelnek kegyelmet.

Gondolataimból egy felém száguldó tör ébreszt, amit saját apám dobot felém...hát ennyit jelentek neki...

Jungkook a semmiből ugrik elém, ezzel elállva a tör útját és fel sem fogom igazán mi történt, míg nem látom a földre rogyni – Jungkook! – ahogy mellé térdelek és magamhoz ölelem: érzem ahogy gyengül, érzem ahogy a köztünk lévő kötelék kevésbé fon körül.

Pillanatok telnek el, de óráknak érzem, ahogy Jungkook még rám néz és megfogja kezem, de szinte azonnal lehunyja pilláit és teljesen a karjaimba omlik...Nem...őt nem veszíthetem el! – Jackson, Yoongi vigyétek fel! – kiált rám Jin, de képtelen vagyok megmozdulni is amíg Jackson nem kezd el rángatni. Habozás nélkül karolok Jungkookba, hogy könnyebben tudjuk felemelni, majd amilyen gyorsan csak tudtuk: elvittük a tűzharcból, fel a szobánkba.

- Jungkook, kérlek nézz rám! – fogom meg kezét, megpróbálva erősnek maradni...nem lehetek gyenge, most nem...mégis egyre kevésbé érzem közel magamhoz – Jungkook, kérlek!

- Jól lesz, nyugodj meg! – ölel magához Jackson. Tudom, hogy jót akar, de nem tudok figyelni rá...félek, rettenetesen félek...és érzem, hogy Jungkook is így érez.

A percek csak telnek, Jungkookot pedig egyre kevésbé érzem, a félelmem viszont egyre csak növekszik – Kérlek!

- Yoongi – hallom Mark halk hangját, hallom ahogy mind közelebb lépnek az ágyhoz, én mégis csak Jungkook csukott szemeit nézem és reménykedem benne, hogy kinyitja őket, majd rám néz azt mondva: jól vagyok...

- Jungkook, kérlek!

- Yoongi – Mark karjai hirtelen ölelnek magukhoz, de nem húz el -, Yoongi annyira sajnálom! – érzem könnyeit lefolyni nyakamon, ahogy elrejti arcát, de nem értem...mit sajnál?

- A szüleid – szorít magához – a szüleid meghaltak. – hirtelen fel sem fogom mit mond, de amikor elér a tudatómig mondandója, nem tudom mit reagálja. Különös mégsem fáj, nem érint meg a hír, pedig Mark érezhetően félt ezt elmondani. Ő ölte meg őket?

- Te voltál? – fordulok oldalra, így szemem sarkából látom, hogy nagyot nyel. Bólint rám nézve, majd Jungkookra pillant – Jungkook...Jungkook gyenge.

- Ez egy felszentelt penge. Megölni nem tudja, de – Jin félbe hagyja mondatát, amivel csak jobban szívembe mar. Ezt nekem szánták...biztosra akartak menni...miattam fekszik itt.

- De mi? – Mark hangja hirtelen töri meg a csendet, ezzel engem is visszarántva az önsajnálatból.

- Ti mindketten a le származottjai vagytok. A ti véretek, ha nem is olyan erős, de valamennyit segíthet rajta, hogy el kezdjen gyógyulni. Ha viszont teljesen legyengül a köztetek lévő kötelék megszűnik.

- Én-én már egyáltalán nem érzem Kookot. – Mark halk hangja megtört és félek, hogy én is így fogok érezni, de tudom, hogy még nincs minden vesztve. Én érzem, tudom, hogy még velem van.

- Én igen. Mit tegyek? – fordulok Jin felé, aki rám mosolyogva lép közelebb hozzám.

- Vért kell adnotok neki, a saját véreteket, mindkettőtöknek. – Jin felém nyújt egy apró kést és bár félek, mégis elveszem tőle.

- Várj, először én! – Mark ki kapja kezemből és mielőtt szólhatnék átvágja vele csuklóját, egyenesen Jungkook szája elé tartva, csöpögtetve vérét – Bízz bennem! – fogja meg csuklóm, én pedig lehunyt pillákkal hagyom, hogy át vágja a vékony bőrt kezemen. Rettenetesen félek, hogy elveszítem Jungkookot, ezért muszáj, hogy sikerüljön, muszáj, hogy visszatérjen hozzánk, hozzám...Kérlek!

Percek, órák, napok múlnak és nem történik semmi. Mark már egyáltalán nem érzi a jelenlétét, de én igen. Én érzem, hogy velem van, érzem a félelmét, a fájdalmát és a szeretettét is.

- Jungkook, tudom, hogy még itt vagy. Tudom, hogy nem hagysz el, tudom, hogy visszatérsz...de erősnek kell lenned! Nem, nem veszíthetlek el, téged nem! – könnyeim most először nyernek szabad utat arcomon lefolyni, de nem bírom tovább magamban tartani őket. Lehunyt pilláimmal keresem meg Kook édes, most a szokottnál is hidegebb ajkait, majd apró csókot lehelek rá – Szeretlek! Mindennél jobban szeretlek!

- Yo-Yoongi – halk neszt hallok, de még nem merem kinyitni a szemem -, Yoongi, jól vagy?

- Jungkook? – alig látok át könnyeimen, de tudom ő az, tényleg ő az! – Én akkor vagyok jól, ha te is!

- Most már jól vagyok! – csókol meg, én pedig mint egy hó pihe a melegben, úgy olvadok el a karjaiban.

- Szeretlek!

- Én is szeretlek! Yoongi, te vagy az életem!