Pisztollyal a rózsáért

8. fejezet

A búcsú mindig fájdalmas, főleg akkor ha hazudni kell. Viszont a gépen ülve inkább az izgalom lett úrrá a fiatal fiún. Anyja közben mindenbe beavatta ugyan, de továbbra is alig hitte el az egészet. tehát dióhéjban ő nem más mint az egyik legnagyobb Olasz Maffia fejének az unokája és egyben a trónörököse. Az apja él és Olaszországban várja őket, van egy nagybátyja, egy nagynénje és három unokanővére. Továbbá a nagyapja, aki már halálos ágyán várja őt.

- Izgulsz, kincsem?

- Ezt komolyan kérdezed? - nézett rá Matteo anyjára, aki erre helyeselve bólintott, hisz ez tényleg buta kérdés volt.

- Édesem! Tudd, hogy nagyapádhoz megyünk, aki a végrendeletében kijelentette, hogy a kedvenc villájában akar meghalni, tehát oda megyünk.

- Az hol van?

- A Lago di Como tónál.

- Várj! Nem ott volt George Cloonynak is villája?

- Történetesen abba a villába megyünk. Ott volt a nászutunk apáddal. - meséli Natalia mosolyogva mire Matteonak leesik az álla.

Leszállt a gép. Miután sikeresen átértek a sorok tengerén Natalia megfogta fia kezét és húzni kezdte a kijárat felé. Ott egy fekete autó várta őket egy sofőrrel. Natalia szorosan megölelte a férfit.

- Pablo! Úgy örülök, hogy látlak!

- Maga nem öregszik, Signora Castilio! Ugyanolyan elragadó mint tizenöt évvel ezelőtt.

- Jaj, ne túlozzon! Pablo! Ő itt a fiam, Matteo. Segnore Roberto unokája.

- Szent egek! A fiú pontosan ugyanolyan mint Segnore Hulio! Szálljanak be! - nyitott ajtót mire Natalia intett fiának, aki beült a fekete járműbe és hamarosan anyja is mellé ült.

- Üdvözlöm önt idehaza Segnore Matteo! - mosolygott rá a sofőr majd becsukta az ajtót és beült előre.

- Hogy hívott az előbb?

- Segnore. Ez azt jelenti, hogy "úrfi". Készülj, hogy a villában a cselédek és a testőrök is így fognak hívni. - mondta Natalia.

- Az út nem tartott tovább másfél óránál. Hamar elérték a Lago di Como tavat, ahol már csónakkal mentek tovább a villáig. Tavasz közepe felé járhatott, így mindet befedtek a virágok és friss hajtásokkal teli fák. A tó vize ébenkéken csillogott és mindenhonnan madarak hallatszódtak. A villa hamar feltűnt. Tradicionális olasz villa volt, de akkora mint egy kastély. Hatalmas terasszal és kerttel. Miután kiszálltak a csónakból máris testőrök jöttek le.

- Elnézést, de... Szentséges isten! Signora Castilio! Hála istennek, hogy visszatért és... te jóságos ég! Ő volna Segnore Matteo? - kezdte el az egyik, Natalia persze őt is ismerte, hisz egykor személyes testőre volt.

- Massimo! De régen nem láttalak! Hiányoztál! Igen, ő itt a fiam, Segnore Hulio fia! - mondta mosolyogva. A testőrök kézfogással üdvözölték őt mint egy háborús hőst. Natalia persze észrevette, hogy fia meg van szeppenve, ezért gyorsan kiszabadította és bementek a villába.

Odabent látszott, hogy valami mozgás van, mert hangok szűrődtek ki a szobából. Egy középkorú férfi jött le a lépcsőn és üdvözölte Nataliát majd Matteot. Ő volt a ház komornyikja és közölte velük, hogy ünnepséget csaptak Matteo hazatérése alkalmából, ezért vegyenek alkalomhoz illő öltözéket.

- Rendben! Akkor hozna a fiamnak egy öltönyt, sajnos nincs neki. - mondta Natalia mire a férfi felírta a méretet majd elviharzott.

hamar felöltöztek és lementek a terembe. Ott persze minden szem egyből Matteora szegeződött. A szegény fiú azt se tudta, hogy hova nézzen.

- Én mondtam, hogy híres vagy, kicsim. - mosolygott Natalia és előrelépett. Matteo csak követte anyját, de közben a teremben mindenki őt nézte.

- Segnore Matteo! Nagyon örvendek! Alberto Fuegez vagyok! A nagyapja egykori üzlettársa és barát! Szívemből örülök, hogy épségben haza tért! - rázott vele kezet egy idős férfi.

- Igen...

- Segnor Matteo? Az úr áldása, hogy hazatért! Isabella Don Herzenes vagyok! - simogatta meg a vállát egy középkorú nő. és ilyen üdvözlések és áldások sora várta a fiút az elkövetkező egy órában. Mikor pedig végre kitalált a teraszra, ott leült egy székre és kifújta magát. Anyja most eltűnt mellőle így csak azt remélte, hogy hamar vissza jön. Életében először volt olyan érzése, hogy újra anyja mellett szeretne lenni. Ekkor egy kéz érintette meg a vállát. Mikor megfordult úgy érezte leállt a légzése. Az az ember állt felette, akit soha életében nem ismert, de mindig is hiányolt.

- Matteo? - ült le mellé a férfi. A fiú érezte, hogy könnyek folynak az arcán és mosolyra húzódik a szája, ahogy a férfinak is, aki szorosan magához ölelte.

- Apa! - ölelt vissza. 

A pillanat amiről évekig álmodott végre itt van. Hiányzott már neki ez az érzés. Az apaság. Már első pillantásra szerette gyermekét és ezt a szeretetet a távolság csak még jobban erősítette. Elengedve gyermekét két kezébe fogta arcát és büszkén nézett a gyönyörű barna szemekbe.

- Az én kicsi Matteom! Hát végre itt vagy!

- Apa! Annyira örülök neked! Sosem ismertelek, de valahogy mindig hiányoztál. Mindig!

- Óh, édes kisfiam! Ez a tizenöt év! Mintha egy élet lett volna! - mosolygott tovább Hulio és közben le nem vette fiáról a szemét. - Na, gyere! Állj fel, hadd nézzelek!

- Azt hiszem lenne mit megbeszélnünk!

- Lenne, bizony, lenne!