Meet Me In Another Life (G-Dragon FF) - Magyar

13.

Még saját magamnak is furcsa volt hangosan kimondani a nevemet. A nevet, melyet a szüleim adtak nekem. A nevemet, mely minden betűjével az apámra fog emlékeztetni, amíg élek. Chae. Ez volt a vezetéknevem, családnevem, ahogy tetszik. Nem is tudom elmondani mennyire utáltam azt a négy betűt. Csak négy betű volt, melyet egybeolvasva egy jelentéssel bíró szónak fogadtak el az emberek, de nekem mégsem csak azt jelentetette. Egyfajta átok volt vagy ígéret, hogy soha nem fogok megszabadulni tőle. Bármennyire is próbálom tagadni, mindig az Ő lánya leszek, ha elfogadom vagy sem. Ezen nem lehetett már változtatni. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy milyen lehetne egy másik Chae Soo Jin élete egy teljesen más világban. Talán még ennyi idősen egyetemre járna? Mit tanulna? Talán orvosnak készülne, vagy művészetit tanulna? Milyenek a lennének a szülei? Másabb lenne az élete? Viszont minden kérdéssel csak egyre jobban kezdtem visszaesni a depresszióba, így inkább hanyagoltam az ilyesfajta gondolatokat. Nem akartam ismét a szakadék szélén állni és azon agyalni hogyan kéne véget vetnem mindennek.

Aztán a nevem teljesen más értelmet nyert azon a napon. Akkor még teljesen vadidegen embernek elmondva a nevem, az életem megváltozott a legjobb értelembe. Minden addigi felsorolt kérdéseim hirtelen elpárologtak, mivel ha nem ezt az életet éltem volna, akkor talán soha nem találkoztam volna vele. A fénnyel, mely aznap felragyogott előttem, és amit soha nem akartam elengedni. Chae Soo Jin aznap mégsem volt annyira nyomorult, mint ahogy azt hitte, mert találkozott azzal az emberrel, akire talán titkon mindig is várt. A személyre, aki megmenti.

GD először nem szólt semmit, csak csendben kémlelte hegektől borított testemet. Persze a hegektől borított test nem azt jelentette, hogy minden pontján a testemnek volt valami, ami elcsúfítaná, de biztosra kijelenthettem, hogy sokkal több heg volt személhető a bőrömön, mint amennyinek normális esetben kellett volna. De mint tudjuk, körülöttem semmi sem volt normális.

Sokáig utáltam a testemet, olyannyira, hogy hetekig nem tudtam magamra nézni a tükörben, végigmérni minden forradást, sebet, heget. Ez is az egyik ok volt, amiért egyszer túl mélyre estem a depresszióba. A testem mellett az életemet utáltam a legjobban, ezért volt olyan sebhely, amelyet legrosszabb perceimben én okoztam. Nem voltam büszke rá, mégis megtettem. Hogy miért? Egyfolytában bennem volt egy konstans rossz érzés, és ezzel a tettemmel jobban éreztem magam. Igen, jobban. Sokkal nyomorultabbul, de jobban egy fokkal ahhoz, hogy nem öljem meg magam.

Fürkésző pillantással néztem, ahogy GD arcán kavarognak az érzések és próbál egyenletesen lélegezni, ámbár láttam, hogy bármelyik pillanatban kész volt robbanni. Az arcán a döbbenet minden hegnél szemmel láthatóan egyre csak erősödött, a szemében viszont az idegesség szikrája lobbant fel, ahogy még mindig próbálta feldolgozni a látottakat, ami én voltam. A lány tele sebekkel, akit Chae Soo Jin-nek hívtak.

- Mi a fasz... – ejtette ki semmi előrejelzés nélkül, nekem pedig nyomban elkerekedett a szemem, mivel nem ezt vártam az első kimondott reakciójának.

Jobban belegondolva a reakciója igazán GD-sen hangzott, ezért nem tudtam megállni és felnevettem, ezzel bizonyára megijesztve a bandavezért, mert olyan sebességgel fordította az arcom felé a fejét, mintha éppen valami nagyon furcsát mondtam volna. Felemelt szemöldökkel szemlélte, ahogy próbáltam abbahagyni a hahotázást, kisebb-nagyobb sikerrel. Szerintem ő sem ezt a reakciót várta tőlem, így kvittek voltunk.

- Ne haragudj, nem tudtam megállni, hiszen olyan GD-sen fejezted ki magad – töröltem meg a szemem a könnyektől, melyek nevetésem közben szökhettek ki.

- Ki tette ezt veled? – kérdezte, hangja tele ridegséggel, miközben arckifejezése ismét komorrá váltott.

Az arcomra fagyott a mosoly, majd lassan egyenes vonallá préseltem a számat. Ismét eszembe jutott találkozásunk napja, amikor is én voltam az a személy, aki ezt a kérdést intézte GD felé. Ő akkor nem válaszolt, nekem viszont válaszokkal kellett szolgálnom, mivel én voltam az, aki kitárulkozott előtte. Ha már odáig elmentem, hogy megmutassam neki a testemen éktelenkedő hegeket, az már igazán semmiségnek tűnt, hogy el is mondjam hogyan is szereztem őket. Még mindig szégyeltem minden egyes nyomot a bőrömön, mely azt sugallta, nem egy boldog családban nőttem fel. Igaz minden embernek meg voltak a saját problémái, azonban én folyton azt kérdeztem, mit tettem, hogy ezt érdemeltem. Vagy mit kellett volna tennem, hogy elkerüljem keserves sorsomat. Már semmit nem tehetsz ellene. Csak fogadd el és lépj tovább.