Érzelmek Viharába

8.fejezet

ÉRZELMEK VIHARÁBA

             8. fejezet

AZ ŐSÖK HATALMA

Visszatértünk a kollégiumba, s mélyen tanakodót, vajon

bevigyen, abba a szobába ahol a mestere feküdt egy

koporsóba vagy inkább küldjön el.

Annyira kíváncsi vagyok arra a férfira.

Vallómban olyan félelmetes lenne, mint ahogy apám leírta?

Végül úgy döntöttem nem könyörgök a senpainak azért hogy

vigyen magával.

Nem voltam annyira, kíváncsi arra miképp éleszti fel egykor

mesterét.

Megálltam s hagytam, tovább menjen.

Tán nem veszi észre elmaradásomat.

Megfordult, s rám nézet áthatoló tekintettel.

Nem jössz velem?

Nem válaszoltam neki, csak meg csóváltam a fejem egy

nemleges válasz elejéig.

Legalább az ajtóig kísérj el.

Nem kell bejönnöd, ha nem, akarsz.

Válasza kissé meglepet, s bár nem volt kedvem hozzá hogy

lássam azt a férfi, akitől mindenki óvót, s még is elindultam

Kaname felé.

Mikor be értem együtt menetünk a szoba felé.

Meg állt az ajtó előtt, s besétált rajta.

Megvártam az ajtóba, de még így sem tudtam magamba

teljesen elérni, hogy ne érzékeljem azt, hogy mi is történik

odabent.

Ismét rám tört az a szörnyű fájdalom, s kezemet a

halántékomhoz téve, elkezdtem masszírozni hátha csökken, de

ismét elhagytam tudatom,s mint aki keresztüllátna az ajtón úgy

elevenült fel mind az, ami a szobába történik.

Kaname egyszerű fennkölt büszkeséggel jelentette ki, - Nem

más, mint az ősök őse a legelső Kuran.

Ichiru csak némán nézte Kanamet.

Kaname a koporsóhoz sétált, kezét a testre helyezte és kardjával

átszúrta azt.

Mindig tudta, hogy a legtisztább Kuránok vérére áhítozót.

Miután annyi vér került bele, ami kielégíti a mester vérszomját,

kihúzta a kardot a kezéből, s levette a testről. A seb pillanatok

alatt begyógyult egy heg nélkül.

Megfordult és kijött a szobából.

Éreztem, hogy rázkódik a testem.

Kinyitottam a szemem, de még mindig nem voltam magamnál.