Érzelmek Viharába

11.fejezet

Érzelmek viharába

11. fejezet: Az eljegyzés

Egy álló éjszakán keresztül nem csináltunk mást csak egymás

érintését élveztük, s elmerültünk az érzelmeink szenvedélyébe.

Hajnalodott, s a sötétítő függönyön halványan átszóródott a fény.

Kaname némán feküdt mellettem,- szeme lecsukva – karja

homlokát takarta.

Most kezét letette maga mellé, és a fejét arcom felé fordította.

Belenéztem a szemébe, s egyszerre futott át rajtunk a mindent

elsöprő érzelmi viharunkkal teli örömünk és bánatunk. - Pár

másodperc csak ennyi volt a ráfordítót idő.

Ki keltem az ágyból és az öltöző asztalhoz mentem. Felvetem a

fehérneműimet,s a szekrényhez sétáltam. Ajkam megérintetem

az egyik ujjammal, s azon járt a fejem, vajon mit vegyek fel,-

Egyenruhát vagy hétköznapi viseletet?

Ne búj egyenruhába.

Szolalt meg Kaname hangja a fejembe,- végül is mindegy mit

veszek fel, - s ezzel le is tudtam magamba ezt a kérdést.

Kivetem egy térdig érő bézs szoknyát, aminek alja enyhén

fehéren fodros volt.

Hozzá egy fehér szintén nyakba fodros blúzt, fehér harisnya és

szintén bézs enyhén magasított cipőt. Míg öltöztem szinte

éreztem magamon a tekintettét, mintha át akarná szakítani a

sötét lelkem. Igen, egyre sötétebb lett, s a fényt nem találom,-

elveszett bennem, s nem tudom, hol keresem.

Megfordultam- rá néztem –abba pillanatba szállt ki az ágyból és

a ruhája után nyúlt, ami egy karosszéken volt elhelyezve.

Gondolhatnám,- milyen figyelmes, még erre is gondol,- de a

kérdés még is hogy került oda mikor a földre volt leeresztve, és

nem gondolkodtunk azon, hogy mi van körülöttünk. Ha jobban

bele gondolok,- az illető én voltam, aki felkelt hajnalhasadás

előtt és rendbe tette a környezettet.

Most elmegyek senapi, - visszatérek apámhoz.

Ha menni akarsz, akkor menj, úgy se tudnálak visszatartani,-

hiába próbálnálak marasztalni, - nem maradnál.

Jól látja senpai, még ha szeretnék is maradni,- nem tehetem,-

de senpai bár mikor számíthat a hűségemre. - ajtóhoz sétáltam,

lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót,s ott hagytam a

szoba fali között. Gondolataiba nem éreztem fájdalmat, csak

végtelen szomorúságot, azért amiért magára hagyom ismét és