Novella/Rövid Storyk

Elegem van!

Hallgattam a motor egyenletes zúgását, és próbáltam nem elsírni magam, mint egy sérült kislány. De nem ment. Hirtelen tört ki belőlem a sírás. Úgy éreztem, minden egy pillanat alatt szétesik körülöttem. Lehajtottam az útról egy kisebb kitérőnél, mivel már nem láttam a könnyeim miatt. Nem kell ez nekem! Én csak visszaakartam kapni azt, amit elveszítettem. Küzdöttem a régi életemért, de csak még mélyebbre süllyedtem. Kinéztem a mellettem hullámzó tengerre, és az éppen lenyugvó napra. Miért? Még az univerzum is ellenem van? Cseszettül nem értettem egyet a tájképpel. Nem! Az élet nem nyugodt, nem szép, és egy cseppet sem olyan boldog, mint amilyennek mondják! Hazudnak! Ez nem így van! Minden nap meg kell küzdened azért, hogy a felszínen maradj. Ha pedig nem, akkor áltatod magad azzal, hogy minden rendben van, és az életed tökéletes! Mert ku***ra nem az! Nem az. Ezért tovább kell mennem, hogy szerezhessek magamnak pillanatokat, amiért úgy érezhetem, hogy megérte élni. Mert eddig ezek a pillanatok, valahogy nagyon elkerültek. Kihajtottam az útra, és felmentem az emelkedőn. De csak azon. Hangosan felcsippent a motor ellenőrzés lámpa. Ezzel egy időben, leállt a motor egyenletes zúgása. Remek. Még félrekanyarodtam az útról. Most felértem az emelkedő tetejére. Ha akkor nem állok meg, most továbbjutottam volna. Kiszálltam, és lerogytam az autóm mellé. Egy kisebb vagyonba fog kerülni, már megint. Ami azt jelenti, hogy megint előleget kell kérjek a főnökömtől, szóval megint hallhatom, ahogy arról magyaráz, mennyire veszélyes egy én korú fiatal nőnek ennyire eladósodnia. Nem mintha én tehetnék róla. Egyszerűen csak elegem van! Leakartam magamról rázni ezt a sok gondot, hogy egy kicsit tiszta legyen a fejem. Zuhanni akartam súlytalanul, hogy .... de miért is ne? Mit veszíthetnék? Felálltam, és a szírt széléhez sétáltam. Na jó, én teljesen hülye vagyok. Ez rohadt magas. Inkább hívok egy autómentőt .... és megint megfutamodok, egy olyan dolog elől, ami talán segíthetne rajtam. Nagyot sóhajtva megfordultam, és megint kisétáltam a széléhez. Befelé mélyült, szóval lehet esélyem a túléléshez. Akarom én ezt? Biztos? Nincs mit veszítsek ...de, ez akkor is baromság. Még sosem csináltam ilyet. Persze, hogy is csinálhattam volna? A kamaszkorom arról szólt, hogy ápoltam a beteg anyámat, tanultam, és dolgoztam. Se házi buli, se barátok, se szórakozás. Megint. Megint megfutamodok a hülyeség elől. Nem. Nekem is kell hülyeség! Nekem is kell élet! Szóval, aki nem így gondolja, bekaphatja. Akkor is leugrok! Kivettem a zsebemből a telefonomat a kulcsaimat, levettem magamról a pulcsimat, mindent, amit egy kicsit is sajnálnék, ha vizes lenne. Kapkodva bedobtam a kocsiba, és rohanni kezdtem a szakadék felé. Figyeltem a talajt, ahogy egyre fogy alattam. A szél hátra csapta a fekete hajam, a bőröm ellenállni próbált, de a szél meghűtötte. A szívem hevesen vert, ahogy már csak pár méter választott el a zuhanástó. Majd már az sem. Kapálózva kezdtem el zuhanni, aztán rájöttem, hogy mindegy, mert nem tehetek ellene semmit. Abba hagytam. A szél azt csinál  a testemmel amit akar. Csodálatos érzés volt. Úgy éreztem, mintha nem lenne semmi gond körülöttem. Felszabadító érzés volt. Az ébresztett fel, hogy a levegőm elfog fogyni, hogy a lábam hideg burokba ért. Nagyot szippantottam az éltető oxigénből, és még volt annyi időm, hogy befogjam az orromat. A víz jéghideg volt, és nyugtató. Süllyedtem a gondjaimmal együtt, és elgondolkoztam azon, hogy mennyire nyugtató ez a fajta csend. A szemeimet lassan nyitottam ki, és csodáltam a habos vizet, amit én törtem meg. Az áramlatok ide-oda ringatták a testemet. Nem hiányzott a levegő. Még nem. A karjaimat széttártam, és megpróbáltam megnyugodni. Elképzeltem, ahogy a fájdalom a gond, és minden baj, ami bennem volt, fekete ködként hull alám. Lassan emelkedni kezdtem. Elemelkedtem a fekete ködtől. A fejemben, a sajgó nyomás amit a fekete köd okozott, már teljesen elhalványult. Minden egyes testrészemben éreztem a megnyugvást. Csak most tűnt fel, hogy a hátamban a csontok milyen lazák, a lábaim mennyire könnyűek, szinte pehely súlyúak. A karjaim többé nem húzzák le a vállaimat. A testtartásom egyenes, és magabiztos hatást kelt. Egyre feljebb kerültem, a fekete köd, pedig egyre lejjebb. Először az orrom ért ki, majd az egész arcom. Ott lebegtem a jéghideg víz felszínén, és élveztem a tó egyenletes zúgását. Mintha csak úgy lennék. Nem húz semmi, mintha az űrben lennék. Csodálatos érzés. A gondtalanság.