Sötét, mint a lelke. [BEFEJEZETT]

7.fejezet

Gyűlölködő és megvető pillantások értek mindenfelől. Anyukák ragadták meg gyerekük vállát, hogy magukhoz húzzák. Gimnazista srácok méregettek meglepődötten, és rendőrök súgtak össze mögöttem.

Ilyen érzés amikor a két kezeden bilincs van, és úgy sétálsz Canada utcáin.
Breat láthatatlanná vált, hogy ne keltsünk nagyobb feltűnést, így Loki mellett fürkésztem az embereket, akik... féltek tőlem.

Mert hiába is kérleltem Lokit nem volt hajlandó levenni rólam, és Breat sem repesett az örömtől, hogy lánc nélkül éljek egy kicsit.
Miért én vagyok megláncolva, amikor két gyilkos van mellettem szabadon?

Igaz, én vagyok a fogoly, de egyre jobban fájtak a csuklóim.
Miután leszálltunk a géppel Breat elrejtette valahova, hogy ne keltsen feltűnést a hatalmas jármű.

-Mindenki úgy néz rám mintha valami rosszat tettem volna -suttogtam oda Lokinak.

-Ugye, milyen rossz érzés? -nézett mélyen a szemembe.

-De te gyilkos vagy, kiszámíthatatlan, bármelyik pillanatban fegyvert nyomhatsz a fejemhez. -mondtam rezzenéstelen arccal, előre meredve. Loki elgondolkozott a mondatomon, majd miközben megálltunk az egyik pirosnál, megint a fülembe súgott.

-Már rég megölhettél volna -mondta. Rögtön ráakartam vágni, hogy dehogy is, hiszen ez hülyeség, neki sokkal több ereje van, és több lehetősége is volt megölni. De elgondolkoztam rajta.

-Ha megpróbáltalak volna megölni, már halott lennék-súgtam oda, miközben egy fiút és egy kislányt néztem. A lány lehetett 6 éves, a fiú valószínűleg a bátya volt. Olyan 15 éves lehetett, fekete göndör fürtök és magas alkat, mély barna szemek és méreg drága ruhák. A kislánynak vörös haja volt, hatalmas szemei, szeplős arcocskája, és félve szorongatta a bátya kezét.
A fiú mondott valamit a kislánynak, majd védekezően magához húzta, mire én megforgattam a szemem, és Loki következő mondatába vágtam.

-Nézd, meg még arra a kislányra is a frászt hoztam, miattam lesznek rémálmai. Köszönöm Laufysen -horkantottam, miközben befordultunk egy utcasarkon.

-Tudod egyáltalán hova megyünk? -néztem felé.

-Igen, már csak pár utca, és ott vagyunk. Hol van Breat? -fordult körbe.

-Itt vagyok -hallottuk a mély hangot mögülünk.

***

-Mit kér a jóslatért Éfa? -töltötte be Loki megvető hangja a kis szobát. Igaz, ijesztő volt, amikor Loki ilyen modorban beszélt, még is imádtam, amikor játszott a hangsúlyával. Éfa, egy fura névvel megáldott öreg hölgy volt, Loki ismerőse, és Asgardi gyógyító, ha minden igaz jósnő, akit száműzték a földre... Nem mondták el miért.

Csontos, vékony bőre volt, és fekete lepedő szerű anyagba csavarta testét.

Jégkék rideg pillantását, most rajtam legeltette, és reszkető magas hangján megszólalt. -

A lány vérét -mondta negédes hangon. Döbbent csönd, a szívem alig vert.

-17 darab cseppet -nyújtott Loki felé egy kis kardot. A szívem olyan hangosan vert, hogy azt hittem már kiszakad a helyéről.

-Miért kell neki a vére? -kérdezte Breat. Az idős hölgy arcizmai megrándultak, majd fanyar mosoly terült szét ajkain. Végig futott a hideg a hátamon.

-Mert ő halandó ember -mondta lassan tagolva, hogy megértésük.

-Én is az vagyok -állt elém védekezően Breat.