Ghost Of You (5SOS fanfitcion)

30. Az első lépések

A repülés viszonylag simán ment az őrült rohanástól eltekintve, amit anyával lerendeztünk, hogy elérjük a legközelebb induló repülőt. A pár perces teljes kiakadásom során felhívtam a fiúk egyik menedzserét, hogy el tudja-e nekem rendezni, hogy a lehető leghamarabb eljussak LA-be, és elsőre rögtön nemet mondott, aztán mikor megemlítettem, hogy ezen múlhat a srácok jövője bandaként, a három órával később induló járatra rögtön foglalt nekem egy jegyet, és azonnal indulnom kellett, hogy minden rendben mehessen.

A közel 15 órás utazás alatt volt időm elgondolkozni mindenen, alaposan megfontolni a dolog és ugyan meggondoltam magam négyszer is, végül összeírtam mindent, ami amellett szólt, hogy most jó helyen vagyok, és épp itt az ideje a fiúkkal kezdeni valamit, mégis nehezemre esett kikászálódni a menedzser által küldött sofőr kocsijából és megnyomni a kapucsengőt a srácok közös házához. Hullafáradtan ácsorogtam a kapuban a táskámat szorosan fogva, rettegve attól, hogy mi lesz a fiúk reakciója.

- Ki van ott? – szólt bele a telefonba Luke kíváncsian.

- De udvarias vagy ma, Hemmings – röhögtem egy jót rajta, és több nem is kellett neki, hogy rájöjjön, ki vagyok.

- Lyla, mi a halált keresel itt? – döbbent le, de le is rakta a telefont és futólépésben indult el felém a bejárati ajtótól. A kapu berregve kinyílt, belöktem magam előtt és egyenesen Luke karjaiba érkeztem az első lépésemmel, aki egy elképesztően szoros és hosszú öleléssel fogadott.

- Lyla, úgy örülök hogy itt vagy – fúrta a fejét a nyakamba, és pár percig csak öleltük egymást miközben mögöttem újra bezáródott a kapu. Luke felsóhajtott, ami elég szaggatottra sikerült, és ahogy sejtettem, sírni kezdett. Életemben kétszer láttam összesen sírni őt, és borzasztóan fájt, hogy így kell látnom őt. Az előbbieknél is szorosabban öleltem magamhoz és simogatni kezdtem a hátát, remélve hogy lassan megnyugszik.

- Én is örülök neked, Hemmo, most már nem lesz semmi baj. Összekapjátok magatokat seperc alatt, és minden oké lesz – suttogtam neki és nyomtam egy puszit a feje tetejére a mindenfelé álló göndör hajában gyönyörködve.

- De én úgy félek. Nem fogok tudni mit kezdeni magammal, ha szétmegyünk a bandával. Minden annyira elcseszett most – szipogott.

- Nem kell félned, még akkor sem lenne semmi baj, ha szétmennétek, mert csodálatos hangod van, elképesztően tehetségesen tudsz zenélni, hány ezer hangszeren játszol? Gondolj csak bele, egyedül alapíthatsz egy egész bandát – nevettem fel ezt a hülyeséget elképzelve. De legalább Luke is elmosolyodott és végre képes volt elszakadni tőlem. Egymás mellett sétálva mentünk be a házba, ahol a nappali közelében állva Mikey kérdő tekintettel szólongatta Luke-ot.

- Merre vagy, te pöcs? Ne szórakozz már velem, ez nem vicces – mondta kicsit kétségbeesetten, nekem pedig újra összetört a szívem. Ezerrel dübörgött magától a látványtól is, ahogy Mikey a szokásostól hosszabbra növesztett, szőke hajjal, egy rövidnadrágban és atlétában ácsorog nekem háttal, mégis az, hogy felmerült benne, hogy Luke is itthagyhatja őt, teljesen kikészített.

- Itt vagyok – szólalt meg Luke, mire Mikey azonnal hátrafordult és engem meglátva megfagyott egy pillanatra, majd egy hatalmas mosollyal lépett hozzám.

- Szia – suttogtam, mert kiszáradt a torkom a pillantásától, és mert úgy éreztem, ez egy különleges pillanat, aminek sosem kéne véget érnie, amit nem szabad megzavarnom azzal, hogy túl hangosan beszélek.

- Szia – vigyorodott el ő is, mégis csak álltunk egymással szemben és bámultuk egymást. Most ugyan mit kéne csinálnunk, öleljem meg, mint régen? Vagy majd ő csinál valamit? Megcsókol majd? Ezer kérdés kavargott bennem, és Mikey is hasonlóan tanácstalannak tűnt.

- Hogy ti mennyire bénák vagytok – nevetett fel hangosan Luke.

- Már meg ne haragudj rám Luke, de nem vagy túl vicces – csattant fel Mikey, engem pedig úgy ért a valóság, mintha egy vödör jéghideg vízzel öntöttek volna le. Ez a Mikey már nem az a Mikey, akivel megismerkedtünk ezer éve és éjjel nappal játszottunk, akivel órákig tudtunk beszélni egy-egy új játékról amit mindketten alig vártunk, nem az a kedves, tündéri fiú, aki korábban volt.

- Nem, tudod, hagyjuk is, nincs erre időnk. El akarok menni Ashtonhoz és szétrúgni a seggét, aztán meg Calumot látogatom meg, csak először be akartam köszönni – léptem egyet hátra a transzból kiesve, elvörösödött fejjel.

- Ja, jó – tántorodott meg Mikey is, és összevissza kapkodta a tekintetét.

- Elmenjünk veled? Ashtonhoz tuti kelleni fog valaki, legalább ahhoz, hogy levakarja a csajáról őt – fintorgott Luke. – Elmegyek veled szívesen.

- Menjetek csak – fordult el mérgesen Mikey, de tényleg nem volt időm vele foglalkozni. Addig akartam menni, amíg még bennem volt ez a rengeteg feszültség és indulat, és magamat ismerve tudtam, hogy végesen fogy az időm.

- Gyere, Luke. Köszönöm – mondtam neki, és a táskámat ledobva indultam tovább csak a telefonommal a kezemben. Luke a garázsba vezetett, ahol parkolt a kocsija, gyorsan beültünk és indultunk is.

- Először kihez menjünk? – kérdezte Luke a kereszteződéshez érve, ahonnan eltér az út a két házhoz. Szerencsére piros volt a lámpa így tudtam gondolkodni.

- Calum – döntöttem gyorsan, ő tűnt a könnyebb ügynek. – Nem bánom, ha bejössz velünk, úgysincs túl sok titkom előtted, de kérlek ne nagyon szólj bele – tördeltem a kezemet idegesen. Luke-ot végképp nem akartam megbántani, de ez az ügy csak Calumra és rám tartozott, pontosan azt sem tudtam, én mit fogok mondani.

- Persze, nem lesz semmi gáz – biccentett a göndörke biztatóan egy halvány mosolyt magára erőltetve.

Amennyire próbáltam gondolkozni, annyira nem sikerült összpontosítani és teljesen üres fejjel szálltam ki a kocsiból Calum háza előtt. Gyönyörű és hatalmas ház volt, párszor jártam már itt, de nem ismertem túlságosan a környéket sem és magát a házat sem.

- Na hát hajrá – simított végig a karomon Luke és becsöngetett helyettem.

- Szia Cal, én vagyok az Luke, bejöhetek? – kiabált a kaputelefonba minden előzetes dolog nélkül, Calum pedig rögtön nyitotta is a kaput.