Ghost Of You (5SOS fanfitcion)

11. Séta

- Mi újság veled mostanában? - nézett rám kíváncsian, mintha az elmúlt öt évet egyszerre akarná bepótolni.

- Igazából semmi különös. Örülök, hogy itt lehetek veletek, mert nagyon hiányoztatok, csak most döbbentem rá hogy mennyire - néztem el a bal válla felett, egy fán épp két madár repdesett ágról ágra.

- Ezzel én is így vagyok, sosem gondoltam volna, hogy a döntés, amiről azt hittem, hogy életem legjobb, legnagylelkűbb cselekedete, ennyire elbaszta a dolgokat köztünk, meg egy kicsit közted és a srácok között is. Sajnálom, ezt legalábbis nagyon sajnálom. Sosem akartalak bántani - mélázott el.  Szomorú tekintete az enyémet kereste, hogy meglátja-e benne a megbocsájtás halvány jelét, és sikerrel járt. Már jó néhány éve kihallgattam egy beszélgetésüket Luke-kal, akit előre megírt kérdésekkel küldtem Ash nyakára, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Ashton ennyire gonosz lenne és csak kihasznált. Aztán évekig arra gondoltam, hogy Luke jó színben akarta feltünteni a göndör srácot, és elmondta neki, hogy én kérdezek tőle dolgokat, azért mondta azt, hogy csak nekem akart jót.

- És mi a helyzet veled? - érdeklődtem a gondolataimat elterelve. Voltak kételyeim még aznap reggel is, de úgy döntöttem, hogy megpróbálok bízni benne és elhinni neki, hogy komolyan gondolta minden szavát.

- Nem tudom, furcsa minden, így, hogy megint itt vagy, de közben mégsem csinálunk semmit együtt. Lemehetnénk egyszer koncert előtt közösen dobolni egyet, nem? Szoktál még játszani? - váltott óvatosan témát.

- Igen, jó lenne. Lehet kijöttem már kicsit a gyakorlatból, de gyakran játszok még most is - ez volt az egyetlen dolog, ami igazán meg tudott nyugtatni, ami kiűzte a fejemből az összes felesleges és hülye gondolatot és ami a legnehezebb helyzetekben is segített rajtam. Még mindig imádtam csinálni, de csak mint hobbi, mivel a munka és egyetem mellett nem volt sok időm rá. Ashton felállt a padról, és felsegített engem is, aztán elindultunk a házuk felé, egy darabig csendben magunk elé nézve.

- És apukáddal mi történt? Calum nem hajlandó beszélni róla - fordultunk be az utcába, ami a házukhoz vezet.

- Nem tudom, miért ment el pontosan, csak arra értem haza egyik nap, hogy a fél lakás ki van pakolva, apa nincs sehol, elvitte az összes készpénzt, amit anya otthon tartott. Calum nagyon mérges emiatt apára is és talán kicsit magára is, nem tudom biztosan, még velem sem akart erről beszélni soha - gondolkoztam el a dolgon. - Ő küldött nekünk készpénzt, nagyon sokat segített vele rajtunk, és a mai napig mérges amiatt, hogy nem utalta például át bankszámlára, de hát apa akkor sem maradt volna tovább velünk, ha egyszer már úgyis eldöntötte hogy elmegy. Beadta a válókeresletet, és összeállt valami fiatal kiscsajjal - lettem újra egyre dühösebb. Nem bírtam felfogni, hogy miért hagyott el minket, én azt hittem, hogy semmi gond nincs, hogy egy jó és összetartó család vagyunk.

Apával nem volt túl szoros a kapcsolatom, de mindig beszélgettünk, filmeket néztünk és egy csomó helyre jártunk csak mi ketten. Olyan volt, mintha egy egész darabot kitéptek volna a szívemből, amikor kilépett az ajtón, és rájöttem, hogy soha többet nem jön már vissza mert nem jelentettem neki semmit, vagy legalábbis semmi többet pár darab papírnál. Az zavart a legjobban az egészben, hogy Calum után ő is otthagyott minket anyával és ez borzasztóan megviselt mindkettőnket.

- De hát annyira szeretett titeket - merengett el Ashton. Igen, ő még azelőtt megismerte őt, hogy Cal elment otthonról és turnézni indult, de nem csak Calum és a srácok változtak meg azzal, hogy Cal híres lett, hanem apa is.

Nem látott többet egy idő után a bátyámban, mint egy eszközt minél több pénz bezsebeléséhez, és mint az később kiderült, különböző újságoknak kezdett eladni kiskori képeket és történeteket róla, rólunk egyre nagyobb összegekért. Aztán mikor beadta a válókeresetet, anya beperelte őt emiatt az egész miatt pár otthon felejtett szerződés és papír miatt, úgyhogy ezzel legalább leállt. Ezt Calumnak sosem mondtam el, ő nem kérdezett róla, én pedig nem meséltem.

Úgy csinált, mintha neki jobban fájhatna hogy apa itt hagyott minket, pedig ez volt a legnagyobb hülyeség amit eddig tőle hallottam. Ha annyira nagyon szerette őt, miért nem jött haza gyakrabban? Ha nem is miattam, miattuk?

- Mondj valamit, ami nagyon sokat változott mióta legutóbb beszéltünk - kértem meg.

- Hadd gondolkodjak - simított végig a tarkóján, miközben egyre lassabban sétáltunk. - Mondjuk én magam - mosolyodott el. - Nagyon fura, de teljesen más ember lettem, és olyan nehéz otthon. Nem érzem azt, hogy oda tartozok, hogy ott van az otthonom, sőt, sehol nem érzem úgy hogy otthon vagyok - sóhajtott fel.

- Tudod, én akkor érzem magam otthon, mikor veletek vagyok - vallottam be halkan. - Az összes gyerekkori emlékem, minden hülyeségem a srácokhoz köthető, és sajnálom hogy nem ismerkedtünk meg korábban, meg hülye módon haragudtam rád egy csomó ideig - kezdtem piszkálgatni az egyik körmömet, Ashton pedig elém lépett ezzel megállásra kényszerítve engem.

- Az újrakezdés azt is jelenti, hogy elfelejtjük ezeket a dolgokat, én mindent megbocsájtottam neked, és remélem te is nekem. Mindent otthagyunk abban a kis parkban magunk mögött, de tényleg mindent, és akkor majd idővel minden rendbe fog jönni, hidd el nekem - simított végig az arcomon óvatosan, és mélyen a szemeimbe nézett,hogy nyomatékosítsa mondandóját.

- Azért én örülnék egy mindent-alaposan-átbeszélünk programnak, mielőtt újrakezdjük mert pár dolgot jó lenne tisztázni - említettem meg. - Utána jöhet az újrakezdés meg minden - vigyorogtam rá, és a karját megfogva a házuk felé kezdtem húzni, mert így, hogy egy problémát megoldottam, ideje volt a következővel foglalkozni.

Teljes erőbedobással vártam, hogy végre beszéljünk Mikey-val, akár az ajtót is képes lettem volna rátörni, annyira zavart, hogy nem tudok róla semmit, és itt sétálgatok Ashtonnal a városban ki tudja mióta.

- Na de mindegy is, nemsokára indulunk próbálni a fiúkkal, eljössz akkor? - nyitotta ki előttem a kaput, mondjuk én annyira elmerültem a gondolataimban, hogy tovább is sétáltam volna, ha nem állít meg.

- Igen, nagyon szívesen - erőltettem egy mosolyt az arcomra, idegesen közelítettem meg Mikeyt. Ahogy egyre közelebb értünk a bejárati ajtóhoz, úgy kezdett egyre hevesebben dübörögni a szívem, és remegni a kezem. Mély levegőket véve nyugtattam magam, és léptem Ashton mögött be az ajtón. Ő rögtön a konyhába indult, én viszont megdermedtem az ajtóban állva, mert Mikey a kanapén ült. Nem csinált semmit, nem ment a tv, nem játszott, nem telefonozott, csak ült egy helyben, ami borzasztó félelmetes volt.

- Mikey, beszélhetnénk? - léptem mellé félénken, remegő térdekkel.